Szülő, aki üvölt a gyerekével. Edző, aki üvölt a játékosával. Tanár, aki üvölt a diákjával. Főnök, aki üvölt az alkalmazottal. Mindannyian megtapasztaltuk már azt az állapotot, amikor az érzések elragadnak bennünket, aztán körülöttünk kő kövön nem marad. Pedig „csak” némi irányváltásra, szembenézésre lenne szükség.
Kb. a nyolcvanötödik perchez érkezik a mérkőzés.
A csapatom vesztésre áll, ahogy én is belül.
Mérges vagyok. Nem mondom ki, csak hagyom magamat fortyogni, csúnyán beszélek, alaposan leépítem magam. Milyen érdekes, hogy közben a csapatom is leépíti magát.
Mert ilyenkor nem velük vagyok, önző módon a saját negatív érzéseimben „hempergek”.
A múltra, a helytelen megoldásokra figyelek, abszolút nem vagyok jelen.
Na de mit tehetnék? Hogyan tudnék segíteni magamon és a csapatomon is?
A vesztes meccs utáni éjjel ezen agyalok, hajnalba nyúlóan.
Pedig annyi hasonló élményt átéltem már.
Úgy látszik, tényleg holtig tanulunk.
Érzések, amikor elvakítanak – Berobbantás
Rengeteg példát tudnék felhozni.
A következő érzésvakítások ugranak be:
- Egy kétségbeesett tanár, aki a renitensnek mondott diákjaival kiabál, akik nem figyelnek az órán.
- Egy elkeseredett szülő, aki üvölt a gyerekével, mert nem úgy teljesít, ahogy a „kedves” szülő elképzeli.
- Egy ingerültté váló autós, aki elé bevágnak az autópályán.
Mintha a tanárban, a szülőben, az autósban lehúznák a rolót, mert mások (vagy akár saját) tettei vagy szavai szinte „berobbantják” őket.
Na de mit lehetne tenni a berobbantás ellen?
Hogyan lehetne gyógyítani ezeket a folyton felfakadó sebeket?
Hogyan lehetne helyreállítani az alaposan megkavart belső szerkezetünket?
Amikor nem a valóságot látjuk, hanem az érzéseink szűrőjén át
Amikor intenzív érzések uralkodnak el rajtunk – legyen az düh, félelem, szégyen vagy sértettség –, az agyunk egyfajta „vészüzemmódra” kapcsol.
Ekkor már nem elemezzük a történéseket, hanem reakciókat gyártunk. Mintha egy színházi előadást néznénk, de csak a fényeket és a hanghatásokat érzékelnénk, a színészek szavai már el sem jutnak hozzánk.
Egy pillanat alatt elveszíthetjük a valóság talaját. Nem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit érzünk róla. A másik ember nem azt mondta, hogy nem vagy elég jó – de mi így halljuk.
A diák mond egy tanár szerint nem helyénvaló mondatot, ami miatt már meg is születik a tanárban az újabb ítélkezésmorzsa: Ez a gyerek semmirekellő.
Az autós elé bevágnak az autópályán, és már kész is a káromkodásból, átkozódásból, szitkozódásból összegyúrt kiabáláskavalkád.
A düh és a fájdalom torzítja az értelmezést, és ezzel együtt a döntéseinket is.
Az érzelmi éberség: kilépni a pillanat hatása alól
Az első lépés a tisztább látás felé: észrevenni, hogy most elragadott valami.
Kimondani, hogy most dühös, mérges vagyok.
Ez az érzelmi éberség. A képesség, hogy ne csak benne legyünk az érzésekben, hanem rá is lássunk azokra.
A düh, a félelem, a sértettség mindig hordoz valamit: egy régi sebet, egy kielégítetlen szükségletet, egy kimondatlan félelmet.
Amikor a csapatom vesztésre állt, akkor bennem is jelent meg félelem. Félelem a kudarctól. Félelem a tehetetlenségtől. Pszichológiai mesterem”, Irvin D. Yalom ezt így írná le: félelem a haláltól.
Valószínűleg ez a félelem jelent meg düh formájában a tanárban, szülőben, autósban is. És persze bennem is.
Érzelmi elvakítás helyett – irányváltás
A meccsekben, forgalmi dugókban, életpillanatokban mindig ott a lehetőség, hogy megváltoztassuk a belső fókuszt.
Tizenéves srác sprintel a labdával. Meghúz egy váratlan cselt, azonban kivezeti az oldalvonalon túlra.
A mozdulat sikertelen.
Figyelem magam, felbukkan bennem egy apró dühszilánk.
Tudatosítom, hogy megjelent bennem a „méreg”. Azonban most nem hagyom, hogy befolyásolja a tetteim, szavaim.
Arra figyelek inkább, hogyan tudnék segíteni a srácnak. Ehhez ott kell vele lennem, belemenni a pillanatba, megélni a történéseket.
Ítélkezés nélkül.
A helytelen mozdulat nem a világvégét jelenti, hanem inkább egy üzenetet hordoz.
Egy olyan üzenetet, ami segítheti a következő mozdulat sikerességét.
Szembenézés nap mint nap
Amikor a düh túlburjánzik, amikor szétterjed bennünk a „méreg”, amikor már nem látunk tovább a haragtól, akkor érdemes megállni.
Kimondani: mérges vagyok, dühös vagyok, félek.
Ez a szembenézés félelmetes.
Látjuk a gyengeségünket, azt a gyarlóságot, amivel nem túl kellemes szembenézni.
Őszinte pillanat, ami őszinte kérdéseket szülhet:
- vajon az segít, ha rávetítem a másik autósra, diákra, gyerekemre a haragomat?
- hogyan tudnék segíteni a másiknak, magamnak?
- mivel tudnám emelni magamat, a másikat?
Erre a szembenézésre minden nap adódik lehetőség.
Egy olyan ziccer, amivel élni lehet.
Drukkolok az őszinte szembenézéshez minden tanárnak, szülőnek, edzőnek, autósnak Embernek!