A nyári retorikatáborban trénertársam, Bacsó György kapcsán három tulajdonsága tűnt fel számomra igazán. Arról is beszélgetek vele, hogyan alakultak ezek a tulajdonságok gyerekkorától a tréneri pályáig, milyen élmények formálták a munkáját, és hogyan találta meg a helyét a kommunikáció világában. Megtudhatjuk, miként kezeli a váratlan helyzeteket, milyen kihívásokkal szembesül nap mint nap, és mi jelenti számára a bátorságot. Beszélünk arról is, mit tart fontosnak a társadalmi együttműködés és a fiatalok készségeinek fejlesztése szempontjából.

A nyári retorikatáborban három tulajdonságod ragadt meg leginkább veled kapcsolatban. Kezdjük az elsővel: nyugodtság. Ez mindig is jellemző volt rád?

Gyerekként nem volt rám jellemző a nyugodtság. Ez mindig érdekes kérdés számomra, mert a kollégáim gyakran tényleg nyugodtnak tartanak, miközben a családom mindig meglepődik, hogy tényleg ilyen vagyok. Valójában a szeleburdiság és a hirtelen természet inkább otthon volt jellemző, míg a munkában — visszagondolva — valóban a nyugodtság határozott meg. Általában az volt a hozzáállásom, hogy „itt a helyzet, oldjuk meg”, és nem idegeskedtem fölöslegesen. Persze előfordult, hogy izgatottabb lettem, vagy felhúztam magam, de alapvetően a munkában tényleg a nyugalom jellemzett. Gyerekként viszont biztosan nem.

Milyen voltál diákként?

Elég sokszor kiküldtek az órákról. Nem azért, mert balhéztam, hanem mert nem állt be a szám, és ezt nehezményezték a tanáraim. Ez főleg általánosban fordult elő. Középiskolában inkább a bandázás ment órán: nem voltam rossz gyerek, csak mindig összejöttem valakikkel, folyamatosan társaságban voltam. Komoly rosszaságot, vandálkodást viszont nem csináltam.

Mennyire voltál kibékülve akkor az oktatással?

Őszintén szólva, engem nem nagyon foglalkoztatott az oktatás. Ha visszaemlékszem, inkább egy szükséges rossznak tartottam. Most, hogy összehasonlítom a fiammal — ő most 17 és fél éves —, egészen más a helyzet: neki határozott véleménye van az oktatásról, pontosan meg tudja fogalmazni, mi nem jó benne. Nekem biztosan nem volt ilyen gondolkodásom, nem is érdekelt ennyire.

Neked milyen volt az élet 17 és fél éves középiskolásként?

Én szerettem a középiskolát, jó osztályunk volt, inkább bulinak fogtam fel az egészet. Nem azon gondolkodtam, hogy jó-e vagy rossz az oktatás, főleg azért sem, mert már akkor tudtam: nem azzal akarok foglalkozni, amit ott tanultunk. Postaforgalmi szakközépbe jártam, de világos volt, hogy a postánál nem akarok elhelyezkedni. Az iskola közgazdasági és postaforgalmi profilú volt, én pedig szerettem volna a közgáz részre bekerülni, de oda akkor szinte „születni kellett”, annyira nehéz volt bejutni. Végül úgy döntöttem, elvégzem ezt az iskolát, aztán majd lesz valahogy.

Hogy vált neked egyértelművé, hogy a kommunikációs közegben érzed otthon magad?

Nekem nem volt olyan mágikus pillanat, hogy egyszer csak elhatároztam: ezzel szeretnék foglalkozni. Az egész inkább véletlenül alakult így. A Westelnél kezdtem dolgozni telefonos ügyfélszolgálaton. Szeptemberben álltam munkába, és már a következő májusban átkerültem az ügyfélszolgálaton belül egy támogatócsoporthoz. Ez a csoport a call centeres kollégák hívásait fogadta, főleg műszaki jellegű kérdésekben segítettünk nekik: hogyan kell beállítani valamit a telefonon, hogyan működik egy adott funkció, ilyesmik.

Pont ekkoriban indult el a mobilinternet hazai térhódítása, és felmerült, hogy erről oktatásokat kellene tartani a kollégáknak. Egy ottani tréner javasolta, hogy próbáljam ki, mert jól beszélek, és láthatóan érdekelnek a műszaki dolgok. Így tartottam meg az első, körülbelül egyórás oktatásokat. Ő figyelt fel rá, hogy elég jól megy: összefoglalom, struktúrába rendezem, amit mondok. Amikor ő elment a cégtől, beajánlott a saját helyére, és innen indult el az egész tréneri pályám.

Hogy jöttél bele abba, amit most profi működésnek lehet nevezni?

Az elején teljesen szakmai oktatásokat tartottam. Három-négy éven keresztül szinte csak technikai témákról beszéltem: hogyan működik a GSM-rendszer, hogyan kell belépni az ügyfélkezelő rendszerbe – szóval kifejezetten technikai tudás átadásáról volt szó. A T-Mobile-os éveim vége felé kezdtem el készségfejlesztéssel is foglalkozni, például prezentációtechnikával. Pont, amikor igazán belelendültem volna, az egész tréningcsapatot kiszervezték egy másik céghez, amivel én nem akartam együtt dolgozni.

Ekkor jött a lehetőség: az Ad Sidera éppen keresett embereket. Oda bekerültem, és ott már kifejezetten trénerképzések, különböző témák tanulása és tudatos fejlesztés indult. Nagyon élveztem, innentől kezdve ez lett a hivatásom. A szakmai tréningek után szépen fokozatosan bővült a kör: vezetői tréning, coaching, és mindig úgy gondoltam, hogy érdemes továbbtanulni, fejlődni.

A második tulajdonságod, ami feltűnt nekem, az a rugalmasság. Hogy könnyedén, gyorsan tudsz alkalmazkodni akár új helyzetekhez is

Nekem abszolút ez az alapműködésem. Sokszor meg is kaptam kritikaként, főleg „nagyon kék” kollégáktól, hogy nincs percre lebontva a napom, nincs részletes forgatókönyvem. De én így nem tudok működni, mert nincs két egyforma helyzet. Lehet, hogy előre kitalálom, mit fogok csinálni, és „lenyomhatom a torkukon” az anyagot, de annak senki nem veszi hasznát. A visszajelzések viszont gyakran megerősítettek abban, hogy ez a rugalmas működés sokkal eredményesebb. Ebből születtek hosszú távú ügyfélkapcsolatok és személyes kapcsolatok is, mert az emberek érezték: van mozgástér, és tényleg az ő igényeikhez igazodunk.

Tudsz erre példát mondani?

Volt például egy esetem egy banknál. A megrendelő prezentációtechnikai tréninget kért, mert állítólag a kollégák nagyon rosszul prezentáltak. Az első bemutatkozó kör után viszont láttam, hogy kifejezetten jól adnak elő. Kiderült, hogy az igényfelmérés során valami félrement. Nem a prezentációs készségük volt a gond, hanem az a vállalati kultúra, amelyben dolgoztak: rendszeresen behívták a projektmenedzsereket státuszprezentációkra, de előfordult, hogy a 30 percesre tervezett időből csak 2 percük maradt. Nem a klasszikus prezentációtechnikát kellett tehát gyakorolni, hanem azt, hogyan reagáljanak váratlan helyzetekben, hogyan tudjanak nemet mondani, hogyan álljanak ki magukért. Ez nagyon megmaradt bennem, és a résztvevők visszaigazolták, hogy érezték: nyitottan és rugalmasan alakítottuk át a tréninget, és pont erre volt szükségük.

Számodra mit jelent ez a rugalmasság?

Ez a fajta rugalmasság egyfajta önvédelem is nálam. Ha túlságosan elterveznék mindent, és közben valami váratlan történik, könnyen lefagynék. Sokkal jobban működik számomra, ha elfogadom: mindig jöhet valami váratlan, és arra kell reagálnom. Nem ragaszkodom görcsösen a fejemben lévő tervhez, hanem a helyzethez igazodom.

De azért nem árt, ha van olyan „kotta”, amiből tudsz játszani, na meg azok a felbecsülhetetlen tapasztalatok is segíthetnek, amelyeket említettél.

Az elején persze ez még nem így volt. Az első trénerképzéseim olyanok voltak, amiket a mai fejemmel már nagyon nehezen tudok elképzelni: szinte szó szerint kellett betanulni egy tréninget, hogy „itt ezt a kérdést tedd fel, ott azt”. Akkor még én is így működtem. Ahogy jött a tapasztalat és a rutin, úgy alakult át a hozzáállásom.

Mennyire voltak ijesztők az első lépések?

Alapvetően sosem ijedtem meg a váratlan helyzetektől, de tény, hogy kezdetben sokkal nehezebben reagáltam rájuk, mert nem volt mögöttem elég tartalom és eszköztár. Ezért kellett néhány év, amíg kialakult az a stabilitás, hogy már bármilyen helyzetben elő tudjak venni valamit: egy módszert, egy példát, egy eszközt.

Így jött aztán a folyamatos tanulás: coaching, team coaching, action learning…stb. Mindig volt valami új, amivel színesíteni tudtam a repertoárt, és amivel megerősítettem magam abban, hogy a váratlan helyzetekben is helyt tudok állni.

A harmadik szó, ami eszembe jut rólad, az a humor. Ez azért jól jön, ha váratlan helyzet adódik.

El szoktam gondolkodni rajta, hogy nem viszem-e túlzásba, de egyértelmű jelzést erre még sosem kaptam. Valójában a humor számomra lételem. Az egész tréneri létezéshez amúgy is hozzátartozik, hogy nem lehet mindent forgatókönyv szerint csinálni.

Emlékszem, az első trénerképzéseimen nagyon betanult, amerikai típusú forgatókönyvek alapján dolgoztunk. Az egyik kedvenc példám: oda volt írva, hogy „lépj a flipcharthoz, és tedd fel ezt a kérdést”. Aztán zárójelben ott szerepelt: „az alábbi válaszok várhatók”, és fel volt sorolva néhány lehetőség. Ott álltam az oktatótársam előtt, és feltettem a kérdést: „Zoli, de mi van, ha nem ezek a válaszok jönnek? Akkor vége a tréningnek? Vagy le kell tolni a résztvevőket, hogy rosszat mondtak?”

Számomra ez volt a legnagyobb gond az amerikai módszerrel: arra épít, hogy bárki az utcáról betanulhat egy tréninget és le tudja adni. De pont az interakció hiányzik belőle. Hol vannak a résztvevők? Hol vagyok én ebben a folyamatban? Én így egyszerűen nem tudok működni.

A retorikatáborban való működésed egyébként mennyire volt különböző attól, mikor pl. felsővezetőknek tartasz tréninget?  

Nagyon érdekes élmény volt számomra. Korábban már dolgoztam kisebb csoportban ezzel a korosztállyal, de nagycsoportos helyzetben ez volt az első alkalom. Az lepett meg leginkább, hogy sokkal nyíltabban és őszintébben kimondják, ha valami nem tetszik nekik. Hiányzott belőlük az a „becsomagolás”, ami a céges környezetben jellemző. Nem volt ezzel bajom, csak szokatlan volt az elején.

Először azt éreztem, hogy velük nagyon óvatosan, szinte „hímes tojásként” kell bánni, hiszen még csak kisfelnőttek, egy átmeneti állapotban lévő korosztály. Aztán hamar kiderült, hogy semmivel sem kell másképp dolgozni velük, legfeljebb egy kicsivel több figyelmet és törődést igényelnek.

Ahogy Zoli (Dr.Prezi) is mondta nekem: „hidd el, szerdától lesz az igazi.” És tényleg így lett. Addigra én is elértem a megfelelő üzemi hőfokot, ők pedig azt a bizalmi szintet, amelyben igazán jól tudtunk együttműködni.

Remek tapasztalás volt, és biztos vagyok benne, hogy jövőre is folytatni fogom. Nagyon szeretem ezt a feladatot.

A retorikatáborból egyébként te milyen elemeket csempésznél bele akár a közoktatásba?

Nekem a retorikatábortól függetlenül az egész oktatási rendszerrel kapcsolatban az a tapasztalatom – és ezt Horn György, az AKG igazgatója fogalmazta meg nagyon találóan –, hogy az iskolában tanított anyag 80%-a nem igényli a többiek jelenlétét. Magyarul: a matekot vagy a magyart egyedül is meg lehet tanulni, teljesen mindegy, hogy ott ül mellette húsz másik gyerek vagy sem.

Az igazi értéke a közösségnek az lehetne, ha a gyerekek együttműködést, kommunikációt, projektmunkát tanulnának – de ez szinte teljesen hiányzik az oktatásból, sőt, sokszor inkább elnyomják. Én pont ezt érzem nagyon fontosnak: hogy manapság az iskolában átadott tudás sokszor elavult, miközben a valóban szükséges készségek – például meghallgatni a másikat, integrálni a véleményét, közösen dolgozni – nem jelennek meg.

A retorikatáborban viszont mindez megvan. Ott a gyerekek nemcsak megszólalni tanulnak, hanem kapcsolódni egymáshoz. Lehet, hogy egy hét kevés ahhoz, hogy igazán mélyre menjen ez a folyamat, de már így is sokat ad.

Édesapaként milyen tapasztalatod van a jelenlegi oktatásról?

A saját fiamnál tapasztaltam, hogy az iskolában alig felelnek szóban. Ha ki is állnak, az inkább hasonlít egy betanult vers felmondására: kicsit billegve, kívülről fújva, sokszor anélkül, hogy értenék, miről beszélnek. A tanárok ilyenkor el vannak ragadtatva: „de szépen beszélnek a gyerekek!”. Csakhogy ez nem valódi előadás, nem önkifejezés, csak egy szerep. Én azt szeretném, hogy tényleg képesek legyenek kiállni, előadni, és érteni is, amit mondanak.

Egyik veled készült interjúban úgy fogalmaztál, hogy a legreménytelenebb embereknél is el lehet érni a változást. Ezt mire alapozod?

Van egy mondat, amit trénerként sosem szeretek hallani: „Azért vagyok itt, mert küldtek.” Ha tízből tízen ezt mondják, az mindig nehéz napot ígér.

De sokszor megtörténik, hogy a második nap végén valaki odajön, és azt mondja: „Gyuri, őszintén szólva rohadtul nem akartam idejönni. De életem egyik legjobb élménye volt. Tanultam valamit, megismertem a kollégáimat, és hazaviszek belőle valamit.”

Pont ezért hiszem, hogy trénerként a rugalmasság és a humor elengedhetetlen. Nem mindig az számít, amit „a program szerint” kellene megtanítani, hanem hogy létrejöjjön egy közeg, ahol a résztvevők valami valódit visznek haza.

Kérlek, ossz meg egy ilyen élményt!

Egy nagy mezőgazdasági cégnél tartottam tréninget. Sertéstelepvezetők ültek velem szemben, tízen vagy tizenegyen. A program címe: „Meetingek vezetése”. Rögtön kiderült, hogy közülük csak egyetlen ember tart meetingeket, a többiek soha. Amikor rákérdeztem, miért jöttek, őszintén bevallották: „Ez volt az egyetlen szabad időpont, és mi szerettünk volna közösen eljönni, csapatépítésre.”

Onnantól kezdve másképp álltunk hozzá: nem a meetingvezetés lett a fókusz, hanem az együttműködés, a kommunikáció, a közös tanulás. És ami igazán meglepett: négyen-öten később e-mailt írtak, hogy életük egyik legjobb tréningje volt.

Pedig „lenyomhattam volna a torkukon” a meetingvezetést – de akkor valószínűleg csak bosszankodtak volna. Ehelyett kaptak valamit, ami tényleg számított.

Te melyik részét szereted legjobban a tréningeknek, a tréner munkádnak?

A tréneri munkában számomra a legértékesebb pillanatok nem a formális visszajelzések („nagyon jól működtünk együtt”), hanem amikor hirtelen csend lesz. Amikor a résztvevők rájönnek, hogy az elsőre „bugyutának tűnő” játék valójában tükröt tart eléjük: megmutatja, hogyan működnek együtt, hol akadnak el, és mi segítheti őket.

Az ilyen felismerések mindig meglepnek. Nem várt reakciók, hosszabb csöndek – ezek azok a pillanatok, amikor érzem: most tényleg történt valami. Nem csak eltöltöttünk pár órát, nem csak pogácsát ettünk, hanem megszületett egy gondolat: „Ha legközelebb így csináljuk a hétköznapokban is, lehet, hogy minden könnyebb lesz.”

Magyarországon szinte „nemzeti sport” lett egymás (digitális) gyalázása. Szerinted melyek azok a képességek, készségek, értékek, amelyeket társadalmi szinten fontosnak tartasz? Hol kezdenéd az egymás felé való közelítést?

Együttműködéssel.

Mire gondolsz pontosan?

Az együttműködés számomra azt jelenti, hogy ne legyenek árkok: ne azt nézzük, ki miért jó vagy rossz, hanem hogy közösen tudjunk haladni. Sokszor látom például a közösségi médiában – akár Facebook-kommenteket – hogy a viták teljesen szétesnek: az egyik oldal mindent jónak tart, a másik mindent rossznak.

Pedig az együttműködés alapja az lenne, hogy felismerjük: a másik oldalon is emberek vannak, értékekkel és szempontokkal, és ne „szektákban” gondolkodjunk. Ha ezt megtanuljuk, a kritikus gondolkodás nem romboló, hanem építő jellegű lehet, és egy közös célt szolgálhat.

Milyen példát tudsz mondani arra a saját munkádban, hogy az együttműködéssel többet érhetünk el?

A munkámban szinte minden nagyobb projekt igazolta, hogy együtt, a csapatommal gyorsan képesek vagyunk valami zseniálisat alkotni. Volt, hogy kétszáz főnek kellett hirtelen programot összeállítani. Négy-öt fő külön-külön talán nem tudta volna, de együtt másfél óra alatt kitaláltuk, szétosztottuk a feladatokat, és egy zseniális program született.

Ugyanez a helyzet akkor is, amikor régi ügyfelekkel dolgozunk: már mindent megtartottunk, és mégis képesek vagyunk újat kitalálni. Az ilyen projektekből mindig kiderül, mennyire fontos az együttműködés, a rugalmasság és a kreativitás.

Neked most mi jelenti a kihívást? Van-e olyan hegy az életedben, amit most így meg akarsz még mászni? 

Az AI gyors fejlődése komoly kihívás. Bár tartjuk az alap AI-képzéseket és próbálok lépést tartani, a tempó elképesztő, és látom, hogy néhány éven belül gyökeresen meg fog változni minden munka.

Számomra a kérdés az, hogyan tudom ezt adaptálni: szeretem a technikát, egész jól kezelem, de a fiatalok már fényévekkel előrébb járnak. Hogyan tudom úgy használni az AI-t, hogy megmaradjon a tevékenység értéke, és hol tudok ebbe aktívan bekapcsolódni?

Ez nem csak az én kihívásom, de most jobban foglalkoztat, mert mélyebben benne vagyok az AI világában.

Mit jelent számodra a bátorság?

A bátorság számomra leginkább az új dolgok kipróbálását jelenti. Legyen szó akár munkáról, akár hétköznapi helyzetekről, mindig nyitott vagyok az újdonságokra.

A munkában is így vagyok: nem ragadok le a „már csináltuk” mentalitásnál, mindig próbálok új dolgokat alkalmazni, akár élesben. Számtalan programon vettem részt, ami az első élményem volt, és mindig meglepetést okozott, amikor a résztvevők nem hitték el, hogy tényleg először csinálom. Az új dolgok kipróbálása és alkalmazása számomra a bátorság lényege.