A neve mágiája, alliterációja szólított meg először. Aztán a legelső beszélgetésünk lendülete további beszélgetésekhez repített minket. Kristály Kevinnel ezúttal a futballon túli útról, a belső hívásokról, a flow-ról és az önazonos döntések áráról beszélgettünk. Szó esik elengedésről, csendről, magányról és arról, hogyan lehet tisztán tartani azt a belső csatornát, amin keresztül valódi érték születik. Ez az interjú tanítás arról, miért érdemes a kényelmes helyett az igazat választani.
Még interjú előtt szóba került Szoboszlai Dominik és a Liverpool. Te is Ausztriában pallérozódtál utánpótlás játékosként, és egyértelműen tehetségként könyveltek el. Miért ért véget a labdarúgó pályafutásod?
Be kell látnom, hogy a foci nem az a terület, ahol a legnagyobb a tehetségem. Hiába tettem volna bele mindent, hiába állítottam volna mögé egy erős értékrendet, egyszerűen nem ez volt az erősségem.
Ugyanakkor volt valami, amiben kifejezetten jó voltam. Amikor az öltözőben ültünk húszan, mind a húsz emberről meg tudtam mondani, miben van éppen, mi zajlik benne, milyen karakter az adott közegben. Ezt pontosan éreztem és értettem.
A pályán viszont másfajta képességekre lett volna szükség: könnyedségre, gyors döntésekre, cselekre, tempóra. Ezeknél éreztem, hogy ott van egy határ, egy kapacitásbeli különbség. Nem azért, mert nem akartam eléggé, és nem is azért, mert ne tanították volna – egyszerűen nem ez volt az a terület, ahol a legtehetségesebb vagyok.
Ezt elfogadni nehéz volt, de visszanézve talán szerencsés is: a futballon belül így találtam rá arra a szerepre, ahol igazán értéket tudok adni.
Értéket adni, ez lenne akkor az igazi tehetséged?
Azt érzem, még mindig keresésben vagyok. Ugyanakkor az, amit most csinálok, már sokkal közelebb van hozzám. Van benne valami, ami elkezdett működni bennem. Olyan, mintha megjelent volna egy belső energia: nem erőlködésből jön, nem kell kicsikarni, egyszerűen ott van, és visz előre.
Milyen neked ebben a flowbanhaladni?
Amikor az ember rátalál arra, ami igazán ő – vagy legalábbis nagyon közel kerül hozzá –, akkor mintha eltűnne az összehasonlítás. Nem mérem magam többé másokhoz: nem keresem, hogy kinél vagyok jobb, kinél kevésbé. Egyszerűen megszűnnek a külső viszonyítási pontok.
Ilyenkor nem is az a kérdés, mennyire erős az energia, hanem hogy van egy flow, ami visz. Egy belső késztetés, hogy ezt csinálnom kell. Nem kényszerből, hanem mert azt érzem: a helyemen vagyok, amikor ebben vagyok.
Van-e kibillenés ebből az állapotból? Mi történik olyankor?
Rengeteg minden el tud vinni. A fej, az ego, az egzisztenciális vágyak, a bizonytalanságok – mind be tudnak szivárogni, és elcsavarni a fókuszt. Ilyenkor azt veszem észre, hogy nem a tehetségemhez legméltóbb módon használom azt, amim van.
Ezért is nehéz feladat tisztán tartani ezt a csatornát: hogy ne sározza be semmi, ne torzítsa el. Hogy emlékezzek rá: ez az én tehetségem, és ezzel dolgom van. És hogy még a jó ötletek se vigyenek el attól, ami igazán az enyém.
Mire gondolsz pontosan?
Mondok egy konkrét példát. Korábban felkértek egy focicsapatnál, hogy az edző mellett vállaljak valamilyen szerepet. Külsőre ez egy kifejezetten jó lehetőség volt: kevés valódi szakmai munka, jó pénz. Kapcsolaton keresztül jött, biztonságosnak tűnt.
Mégsem vállaltam el. A döntés végén ott volt egy nagyon apró, de határozott belső jelzés: ez jó lehetőség, de nem az a tér, ahol a tehetségem igazán működik.
Valójában egy mellékszál lett volna. Kicsit több pénz, egy új sor a szakmai önéletrajzban, de a mindennapokban inkább mindenes szerep: szállítás, bevásárlás, szervezés. Hasznos, de nem lényegi.
Nehéz döntés volt, mert nyilván jól jött volna havi pár százezer forint plusz. Ugyanakkor azt éreztem, hogy ezért cserébe le kellene mondanom arról, ami most a legfontosabb: hogy az időmet teljes egészében arra fordítsam, ami valóban az enyém.
És végül ez döntött. Nem azt választottam, ami rövid távon kényelmesebb, hanem azt, ami hosszú távon igazabb hozzám.
Tehát a döntéseidet az is segíti, hogy vajon a helyeden vagy-e?
Fontos pontosítani: amikor azt mondom, hogy „a helyemen vagyok”, az nem azt jelenti, hogy minden könnyű. Inkább azt, hogy érzem ezt az áramlást. És ez az áramlás nem magától tartja fenn magát – ezért rengeteget kell dolgozni.
Te hogy dolgozol meg érte?
Nekem például konzisztensen tisztán kell tartanom ezt a csatornát. Hogy tudjam, miről beszélek a videókban, amiket kiteszek, miről írok, és főleg: miről nem.
A social médiában, főleg a segítő szakmák környékén – önismeret, coaching, asztrológia, biznisz, tanácsadás – rengeteg olyan felszínes, népszerű téma van, amikkel akkor is nagyon gyorsan lehet nagy közönséget építeni, ha nincs mögötte valódi mélység, karizma vagy energia. Elég csak jókor elkapni egy divatos narratívát.
Erről pont az öcsémmel beszélgettünk: mennyire csábító ez. Nekem is. Hogy beleállok egy felkapott témába, és egy hét múlva húszezerrel többen követnek. Miközben most inkább egy lassabb, organikus növekedés történik.
És valójában erről szól nálam az, hogy „a helyemen vagyok”. Hogy figyelek rá: arról beszéljek, amivel tényleg dolgom van. Ami valóban az én tehetségem. Ne menjek bele olyan narratívákba – mondjuk a manifesztáció meg az univerzum leegyszerűsített ígéreteibe –, amikről látom, hogy nagyot mennek, de nem vagyok bennük önazonos.
Tudok olyan példát, aki másfél év alatt háromszázezer követőt épített, és tízmilliós hónapokat csinál. És közben bennem ott a kérdés: ha nekem ezt kellene választanom, mi lenne az ára? Milyen áron jönne létre az a közönség?
Abban biztos vagyok, hogy nem tudnék benne száz százalékban én maradni. És nekem ez túl nagy ár.
Boncolgassuk kicsit még ezt a „csatornatisztítást”. Hogy csinálod?
Az egyik legfontosabb dolog számomra az, hogy tudatosan elhatárolódom mindattól, ami beszennyezheti a belső terem. Ez folyamatos figyelmet igényel.
Nem széles a baráti köröm, és ez szándékos. Nincs száz ismerősöm, nem ülök le össze-vissza mindenkivel kávézni, nem tartok folyamatos, „forrón tartott” kapcsolatokat üzeneteken keresztül. Az utóbbi időben azt is észrevettem, hogy a találkozásaim lerövidültek: már nem töltök el 3–4 órát beszélgetésekkel.
Nemrég például egy harmincöt perces találkozóm volt egyik barátommal. Pont arról beszéltünk, ami lényeges volt, összeértek a fontos pontok, aztán felálltunk, és mindenki ment tovább a dolgára. Tiszta volt, pontos, elég.
Ami viszont a legjelentősebb felismerés: egyedül, a magányban tudok a legtisztábban működni. Ez persze sokszor nehéz. Vágyom rá, hogy a párommal legyek, hiányzik az öcsém, hónapok óta nem láttam apámat, néha ez fáj.
De mégis szükséged van az egyedüllétre is.
Igen. Azt tapasztalom, hogy a flow, ez a belső élesség akkor jelenik meg a legerősebben, amikor egyedül vagyok. Ilyenkor indulnak el a dolgok: séták, gondolatok, döntések. Így született meg bennem az is, hogy tavasszal, áprilisban elindulok az El Caminóra.
Nem menekülés ez a magányba, hanem térteremtés. Annak a feltétele, hogy tisztán maradjak abban, ami az enyém. Készen állok arra is, hogy egy hónapig csak egy nyomógombos telefonom legyen. Sétáljak, csendben legyek, magammal legyek. Ne legyen ott senki más. Nem elszakadás ez a világtól, hanem felkészülés. Azt érzem, nehéz idők jönnek, és nekem most az a dolgom, hogy tisztán tartsam magam – és azt, amin keresztül működöm.
Az El Camino nem az első hívás az életedben, amit követsz. Ezek a hívások benned hogyan születnek meg? Inkább egy belső bizonyosság, vagy fokozatosan, jeleken keresztül válik egyértelművé?
Én azt tapasztalom, hogy ezek a hívások, az ilyen „menni kell” érzések egyszer csak megjelennek, teljesen tiszta állapotban. Nem előzmény, nem előkép: például az El Caminóról soha nem olvastam, nem néztem filmeket, nem hallgattam beszámolókat. Egyszerűen jött egy érzet, hogy el kell indulnom.
Aztán a külső világ is elkezdett jeleket adni. Budán sétáltam, és egyszer csak megláttam egy villanyoszlopon egy aranyszínű kagylót. Lefotóztam, mert valahogy megfogott – később derült ki, hogy ez az El Camino jele.
Ez számomra a belső és a külső világ összeérése. Ha tisztán tudom tartani magam, az élet nem bonyolult: egyszerűen figyelsz, és meglátod a jeleket, az anomáliákat. Ez a kagyló ott volt, egyetlen darab, és én észrevettem, lefotóztam – így tisztul ki az út, így konkretizálódik a hívás.
Számomra ez azt jelenti: ha tudok figyelni, és nem engedem, hogy a zaj vagy a zavar bepiszkítsa a figyelmemet, a dolgok maguktól összeérnek. A belső érzet és a külső jel találkozása mutatja meg az utat.
És te akkor ráléptél erre az útra. Mi dolgozik benned a nagy út előtt?
Fel kell készülnöm arra, hogy közel 900 kilométert lesétáljak, napi harminc kilométerekkel. Hogy anyagilag kiblokkoljak másfél millió forint körüli összeget. Hogy akik itthon maradnak, biztonságban legyenek.
Ahogy beszélünk erről az útról, érzem a hasamban ezt a kettősséget: egyszerre izgalmas és egyszerre kicsit rémisztő. Mintha ugranék az ismeretlenbe. Mi lesz egy hónapig? Mi történik velem ott? Elhagynak-e az itthoniak? Ki maradok én, mire visszajövök?
Ráadásul soha életemben nem sétáltam két egymást követő napon harminc kilométert. És mégis: valahogy ott van bennem a válasz, hogy „meg fog történni”. Kilométerenként. Lépésről lépésre.
És közben jönnek a nagyon földi, nagyon konkrét visszajelzések is. Kiderült például, hogy a harmadik szomszédom már végigcsinálta az El Caminót. Közel hatvanéves, teljesen egyedül ment végig rajta. Alig beszélgettünk eddig tíz percnél többet, de most fogunk.
És ilyenkor jövök rá arra is, hogy néha csak annyit kell tennem: jobban kinyitni a szemem. Mert ott vannak körülöttem azok az emberek, azok a történetek, amik pont azt erősítik meg, amerre dolgom van.
Sok-sok inger éri a mai embert offline és online is. Ezt vedd meg, azt vedd meg, ide menj, oda menj, ezt csináld, azt csináld. Szerinted hogy tartható meg a józan ész, tudat, szellem, lélek stb.?
Ehhez folyamatos meló szükségeltetik. Napi szinten tapasztalom, hogy a világ jön, és nagyon erősen próbálja elcsavarni a fejemet ettől az úttól. A felszínen fontosnak akarja elhitetni velem, hogy másik autót kell vennem, új bútorokra van szükségem, többet kell keresnem, többet kell hajtanom.
És az a nehéz ebben, hogy az elmúlt években – mondjuk az utóbbi tíz évben – ez a működés elkezdett spirituális, ezoterikus nyelvbe öltözni. Ugyanazzal a szókinccsel adják el az autót, a bútort, az utazást, mint a belső munkát: „emeld az energiád”, „válts rezgést”, „lépj feljebb”.
Így lett egyre nehezebb megkülönböztetni – pontosabban: annak nehéz, aki nem figyel –, hogy mi az, ami fejben születik, és mi az, ami valóban a szívből vagy az intuícióból jön.
Neked mennyire könnyedén ment/megy ennek meglátása?
Őszintén mondom: ebbe én segítség nélkül elvesztem volna. Kellettek emberek az elején, akiknek a hitére, erejére tudtam támaszkodni. Ma viszont már napi, heti, havi szinten látom, hogy az értékrend melletti kitartás hosszú távon sokkal stabilabb, józanabb és kiteljesedettebb életet ad, mint a rövid távon kényelmes, racionális döntések.
Mert persze csábító lenne: dolgozzak kétszer annyit, keressek háromszor annyit, vegyek új autót, és akkor majd „biztonságban leszek”. De én ma már tudom, hogy ez nem valódi stabilitás.
Nekem ma az a tengelyem, hogy felvállalom, ami bennem van. Hogy olykor indulatos vagyok. Hogy vannak sebeim. Hogy olykor hiányzik belőlem a szeretet. Hogy vannak napok, amikor nem vagyok bölcs.
Nem hibátlannak akarok látszani, és nem felszíni dolgokkal betömni ezeket a hiányokat. És talán ez az, ami segít nekem tisztán maradni: hogy nem rejtem el a sebeimet, és nem racionalizálom túl őket. Hanem hagyom, hogy látszódjanak. Mert innen nem a pótlékok, hanem az igaz dolgok felé vezet az út.
Megosztod az utazási élményeidet is, volt olyan is, hogy például Amalfiból jelentkeztél. Benned ilyenkor mi történik, amikor megmutatod, mit érzel, mit tapasztalsz? Hogyan döntöd el, mit osztasz meg a szakmai és a személyes térben?
Bevallom, volt idő, amikor ez inkább bizonygatás volt, de az már a múlté. Az utóbbi hónapokban, főként amit megosztottam, azok szívbéli élmények voltak. Szeretem azt megosztani, nem azt, milyen drága tésztát eszek vagy milyen hotelben szállok meg – például láttad te is, hogy a tengert fotóztam le, ahogy robogóztunk.
Engem kiábrándít, amikor valaki ezt másképp csinálja, például a felszínes dolgokat fotózza, a táskákat vagy az árakat. De mindenki azt csinál, amit akar. Én inkább azt érzem, hogy azért osztom meg, mert szívbéli élmény, és szeretném, ha az emberek egyszer az életükben átélhetnék: Nápolyba például 30 ezer forintért lehet repjegyet venni oda-vissza, olcsóbban, mint egy pulcsit vagy kabátot.
Ez ma már nem hivalkodás, nem is lehet az – ez másképp működik. Amikor én abban az energiában vagyok, abban a szerelmes olasz hangulatban, akkor abból egy kis csipet átadódik. Az, aki látja, át tudja érezni, valamit kap belőle.
A szakmai oldalamra ritkán teszek fel ilyesmit. Például az elvonulós csoportban, a balatoni házban, a Káli-medence energiáját is nagyon ritkán osztom meg, mert nem kell keverni a kettőt. A személyes részét azért osztom meg, mert hiszem, hogy adhat valamit azoknak, akiket követek és akik engem követnek. De ha nem nézi meg senki, az is rendben van.
Nálad, segítő emberként – aki folyamatokban van jelen és mások útját kíséri –, hogyan jelenik meg a tanulás, önmagad képzése?
Nemrég egy 60 éven felüli hölggyel beszélgettünk. Feltette a kérdést, hogy nem gondolkodom-e azon, hogy pszichológia szakra menjek tanulni. Felvetődött bennem a lehetőség, de nincs erős hívás bennem. Hallottam például, hogy három év az elmélet, száraz anyag, és úgy érzem, én többet tanulok a valódi beszélgetésekből és tapasztalatokból, amiket így megélek.
Akkor az élet iskoláját járod, miközben értékes tapasztalokkal, tanulságokkal, tanításokkal gazdagszol?
Szerintem ez most egy olyan kérdés, ami nagyon finom energetikát igényel, hogy valaki igazán értse, amit mondok. Nem azért, mert én különleges vagyok, hanem mert még mindig érzem a „nyáj-effektust”: sokan hisznek abban, hogy a hagyományos oktatás az út. Nem azt mondom, hogy nem működik, hanem azt, hogy van másik út is.
Te melyik útban, milyen tudásban hiszel?
Én sokféle emberrel találkozom – 18 évestől 70 évesig –, és közülük sokan elmondják, hogy akadoznak, éveket tologatnak, mert egyszerűen nincs hívásuk, nincs flow a rendszerben.
Egyszer egy önismereti férfi csoportban az egyik instruktor azt mondta: azok az emberek maradnak stabilak az életben, akiknek háromdimenziós eszközeik vannak, nemcsak kétdimenziós tudásuk. A kétdimenziós tudás az elméleti oktatás: hallgatsz, jegyzetelsz, próbálod lemásolni, amit elmondanak.
Én ezzel szemben a „háromdimenziós tudásnak” nevezem az élet iskoláját: élő helyzetek, élő problémák, a jelen tempója. Például egy klinikai szakpszichológus 7 év alatt jut el oda, hogy valódi praxisban dolgozhasson. Ez brutálisan lassú, és közben az elméleti tudás már kevés a valós helyzetekhez képest.
A háromdimenziós tudás a jövő: hús-vér emberek, igazi helyzetek, valós tapasztalatok. A kérdés az, honnan lehet összeszedni azt a tudást és szakmai preferenciát, ami valóban épít, mély és releváns, és lehetővé teszi, hogy valaki hatékonyan tudjon dolgozni az emberekkel, segíteni, vagy a saját szakmájában érvényesülni.
Visszakanyarodunk a tehetséghez, aki úgy bontakozik ki, hogy járja az útját.
Igen, ugyanakkor az is kulcskérdés, hogy legyen vezetés, legyen tükrözés, legyen valamilyen külső nézőpont a tehetség számára. Az ember a saját működését nem tudja folyamatosan kívülről látni – és nem is kell tudnia. Ehhez kell egy másik ember, egy csoport, egy tér vagy egy platform, amely abban segít, hogy önmagamat tanuljam.
És ha őszinte vagyok, azt látom: a segítő szakmák egyik legnagyobb vakfoltja épp ez. Rengeteg pszichológussal találkoztam, és sok olyan emberrel is, aki pszichológusoktól jön. A tapasztalatom az, hogy gyakran kifelé óriási tudás halmozódik, miközben önmagukról meglepően kevés valódi tanulás történik. Természetesen vannak kivételek – vannak terek, ahol ez jelen van –, de összességében ez komoly hiány.
Számodra miről szól a segítő hivatás?
Számomra a segítő legfontosabb tanulmánya nem az emberekről szól, hanem önmagáról. Arról, hogy hogyan kapcsolódik önmagához, mennyire látja a saját sebeit, mennyire van kapcsolatban a hitével, az intimitásával, a belső tartásával. Mert ezek nem csak belső folyamatok: energetikailag is hatnak.
Azt tapasztalom, hogy sok gyógyító folyamat nem a szavak szintjén történik. Leül valaki, és már a testtartásán látszik: a görcsös feszesség oldódik, a megfelelési kényszer elenged. Nem azért, mert bármit „jól mondtam”, hanem mert a segítő alapállapota, jelenléte, rezgése biztonságot ad. Ez legalább annyira számít, mint a módszertan vagy a kérdések minősége.
Éppen ezért nekem folyamatos feladatom, hogy vizsgáljam és tanuljam magam: ki vagyok, hol tartok, miből működöm. Ez nem egyszeri folyamat, hanem ciklikus, szakaszos.
Ez alapján te most milyen időszakodat éled?
Most épp egy olyan időszakban vagyok, ahol a csend tanít. Tudatosan nem ugrok egyik segítőtől a másikig, egyik csoportból a következőbe. Szerintem az is tud káros lenni, ha valaki évekig nem marad meg két hónapot egyedül a saját csendjében. Nekem most erre volt szükségem.
És ebben a csendben egyszer csak megfogalmazódott bennem: nyitva van a tér. Várok. Figyelek. Nem a fejemből akarok dönteni – abból már rég tudnék választani. Meg tudnám magyarázni, miért az a segítő, miért az a csoport, miért az a képzés „emelne a következő szintre”. De most mást tanulok: türelmet.
Abban bízom, hogy amikor megérkezik, egyértelmű lesz. Erős lesz. Megszólít. És akkor tudni fogom, hogy ott dolgom van. Egyelőre annyit érzek, hogy valamilyen módon a testhez, az intenzitáshoz, a küzdősporthoz vagy a harcművészethez lesz köze annak az iránynak, amerre haladok. De még nem érkezett meg a konkrét forma. Figyelek. Hallgatok. Várok.
Mit jelent számodra a bátorság?
Menni abba az irányba, amitől félek.
Abba az irányba, amit próbálok elrejteni, elodázni, megmagyarázni, csak hogy ne kelljen vele szembenéznem. És közben azt tanulom, hogy ne húzzam az időt, ne magyarázkodjak, hanem a félelem ellenére is lépjek. Hogy higgyek abban: meg leszek tartva. Hogy van valami transzcendens, valami isteni, valami univerzális, ami akkor is ott van, amikor én már nem látok előre.
Hiszek abban, hogy valami megtart. Hogy leugrok, és nem a zuhanás lesz, hanem a megtartás. A bátorság ott kezdődik, amikor olyan döntéseket hozunk, amelyeknek nem látjuk előre a végét.
Ismerős az ismeretlen?
Igen, volt már ilyen az életemben. Ott hagytam tizenhét év focit. Nem kaptam visszajelzést, nem jött megerősítés, senki nem mondta, hogy ez jó döntés. Csak azt éreztem, hogy ez már nem az enyém. És mégis, valahogy utána elkezdett működni az élet. Nem hirtelen, nem látványosan, nem lineárisan, de az út elkezdett futni alattam.
Most megint itt állok egy hasonló ponton. Egy újabb ugrás előtt. És most nem akarok mindent előre tudni, nem akarom a fejemből eldönteni. Most bízni akarok. Figyelni. Engedni, hogy az irány, amibe mennem kell, egyértelműen megszólítson.
