Bemutathatnám úgy is az interjúalanyomat, hogy Üzleti tréner & coach, de Mike Andival beszélgetve sokkal több minden kerül terítékre címkézéstől mentesen. Sebezhetőség vállalása, nyitottság, őszinteség. Olyan értékeket képvisel, amelyek nagy bátorságot igényelnek a 21.század egyre gyorsuló forgatagában. Induljon az utazás a felszínen túlra!

Forgatókönyv nélkül érkeztem erre az interjúra. Neked mit mond az a szó, hogy forgatókönyv?

Amikor elkezdtem tréningeket tartani, az első alkalmakra szóról szóra leírtam, mit fogok mondani. Megvolt a tematika, a forgatókönyv, minden. Nagyon izgultam, ott volt előttem a papír, és folyton belenéztem, mert úgy éreztem, pontosan azt kell elmondanom, amit előre megírtam. És ha valami nem úgy sikerült, teljesen összeomlottam.

És mit éltél meg a tréningek közben? Könnyen továbbléptél?

Ahogy mentem tovább, utólag mindig beugrott, hogy te jó ég, kihagytam egy részt. Ugyanaz az érzés volt, mint a Toastmasters-beszédeknél: teljes káosz, mert ha valami kimaradt, akkor már nem volt tökéletes. Oda még pont kellett volna az a mondat. És ez többször is előfordult. Ilyenkor rögtön elkezdtem bántani magam: hogy nem vagyok kiváló, nem vagyok elég jó.

Apropó, Toastmasters. A győri klubnak te és én is a tagjai voltunk, pozitív, bátoritó közegről van szó. Egy olyan közeg, ahol szóbeli és írásos visszajelzésekkel is gazdagodtunk.

Igen, volt rengeteg pozitív visszajelzés, de az nem volt elég. Mindig ott motoszkált a fejemben a fejlesztő visszajelzés is, hogy nem játszom eléggé a hangommal, hogy túl egysíkú a beszédem stb. A negatívat erőteljesebben meghallottam és a pozitívoknak már nem volt ereje.

Bántottad magad emiatt?

Igen. A Toastmastersre is azért mentem, mert éreztem, hogy van bennem valami több, amit szeretnék kifejezni, de egyszerűen nem találtam hozzá a szavakat. Nem tudtam megfogalmazni az érzéseimet.

Nem jöttek a szavak?

Azt éreztem, hogy rengeteg minden van bennem, de valahogy nem tud a felszínre jönni. Azt gondoltam, hogy ha megtanulom, hogyan kell inspiráló beszédet írni, mik az elemei, hogyan kapcsolódjak a közönséghez, hogyan álljak a színpadon, akkor majd át tudom adni mindezt. Mégis végig ott volt bennem valami gát, amit akkoriban nem tudtam megfogalmazni. Írtam jó beszédeket, voltak jó előadásaim, de nem éreztem igazán önazonosnak őket. Nem éreztem, hogy rajtam keresztül tényleg az jelenik meg, amit valójában át szeretnék adni a közönségnek, miközben belül úgy éreztem, mintha meghalnék a színpadon.

A benned lévő gát még milyen hatással volt rád?

A Covid-időszak után csatlakoztam a Toastmastershez, és 2 évvel később kezdtem el a trénerképzőt. Ekkoriban döbbentem rá igazán, mennyire bezárultam. Új emberek közé kerültem, csoporthelyzetekbe, és azt vettem észre, hogy alig tudok megszólalni, hogy nagyon nehéz másokkal kapcsolódnom. Kaptam erről visszajelzést is, de saját magamon is éreztem, hogy sokszor kényelmetlenül vagy feszülten viselkedem. Megfagyasztottam a levegőt magam körül. A Covid alatt pedig naivan azt hittem, hogy a bezártság rám biztosan nem lesz hatással. Hogy ugyan már, mi történhetne? Utólag látom mekkorát tévedtem.

A tévedés belátása milyen felismerést hozott számodra?

Nem a valóságot láttam, hanem az illúzióimat. Azt hittem, hogy ha még ezt meg ezt megtanulom, még azt megcsinálom, elérem, akkor majd megérdemlem, hogy történjen velem valami. Mindig hajtottam, és a teljesítmény volt a fő mozgatórugóm. De így nem lehet élni. Most már ezt ki tudom mondani.

Mi a különbség a valóság és az illúzió között?

Az illúzió olyan, mint egy fátyol. Átszűröm rajta mindazt, amit a valóságból beengedek, és úgy mutatom meg, ahogy nekem épp kényelmes. Minden embert és minden eseményt a saját szűrőmön keresztül látok, és ezzel be is fedem a valóságot. Mintha takarót tennék a kellemetlen részekre, amelyeket nem akarok észrevenni.  Csak azt szűröm át, ami számomra kellemes. Ezzel szemben a valóság sokszor kemény, nehéz és egyáltalán nem a kényelemről szól.

Hogy fordul át benned? Hogyan vetted le a fátylat?

2024 tavaszán indultam el ezen az úton, mikor jelentkeztem a Sárvári György által vezetett Transzformatív coach képzésre. Nem a képzés érdekelt, hanem az igazság, amit akkor még nem tudtam, hogy mit is jelent. Mindig csak utólag áll össze bennem a kép, hogy mi miért történt. És innen nézve nyílegyenes az út.

Hittem benne, hogy itt tudnak nekem segíteni. A csoportban nem tudtam megszólalni, nem tudtam kapcsolódni a többiekkel. Először nem értettem mi történik, de éreztem, hogy ez az igaz. Ők visszatükrözték a valóságot, hogy milyennek látnak, éreznek és mindezt olyan szeretettel, amit sosem tapasztaltam korábban. Hittek bennem. Nagyon nehéz volt és fájdalmas szembenézni önmagammal és azzal, amit létrehozok. Teljes lefolytottságban éltem. A köldökzsinór elvágása volt az első lépés, aztán 2025 májusban volt egy feldolgozásom, ahol ez átfordult. Itt már nem lehetett csak terápiás módszerekkel segíteni, a láthatatlan világ is bekapcsolódott a folyamatba és a társaim odaadóan, egységben ott voltak értem. Utána olyan felszabadult lettem, éreztem, hogy dobog a szívem, újra van vérkeringésem. Olyan mély oldás volt, évszázados béklyók kerültek le rólam. Megváltozott az életem.

Ennek köszönhető az új, nyílt működésed?

Igen, az utamnak a BARDO csoporttal. Megváltoztam, vállalom a sebezhetőségemet, törékenységemet. Megmutatom a fájdalmamat, őszinte vagyok. Kiállok amellett, amiben hiszek. Ez veszteségeket is jelent, mert vannak emberek, akik jönnek–mennek az életemben. Ez az egyik legnehezebb számomra, az elengedés. Mindennek az elengedése.

Mestered, Sárvári György írta azt egyik posztjában, hogy ez minden nap hegymenet. Hogy jelenik meg ez a hegymenet az életedben?

Számomra a mindennapos hegymenet: hogy ne záruljak be, hogy letegyem az akaratosságomat, a kontrollt. Ha nem vagyok éber, akkor bealszom. Ha mindent irányítani szeretnék, akkor nem engedem be a valóságot, azt, hogy bármi megtörténhet és az értem van.

Ha kilépek otthonról, utazom a tömegközlekedéssel, sokszor borzasztóan érzem magam. Amikor tele van a busz, olyan nehéz érzések jönnek rám, és gyakran azt sem tudom eldönteni, hogy ezek a saját érzéseim, vagy másokét veszem át. Ebben még bizonytalan vagyok.

Van rengeteg helyzet, amikor szeretném elmondani a véleményemet, kiállni azért, amiben hiszek, képviselni az igazságot — de még nem mindig megy. Ez is mindennapos hegymenet: sorra jönnek a szituációk, és ott dől el, hogy képes vagyok-e tényleg azt képviselni, amiben hiszek.

A tömegközlekedés is jó példa: látok valakit, akivel nem jól bánnak, és csendben maradok. Azt érzem sokszor egy együttérző pillantás is segít. Ugyanez az utcán is: valamiért sokan leszólítanak, segítséget kérnek. És ha valaki segítséget kér, én segítek — ez nem is kérdés, teljesen mindegy, milyen ember áll előttem.

Miért szólítanak le az utcán?

Legtöbbször nagyon vicces, útbaigazításért. Van, amikor meg pénzt kérnek.

Eszembe jut egy tapasztalatom: egy idős néni állított meg egyszer. Nem volt nálam sok pénz, de azt odaadtam neki, és ő cserébe adott nekem paradicsomot. Nem is számítottam rá, hogy ő bármit adna.

Éreztem, hogy szeretne kapcsolódni, magányos lehet. Mesélte, hogy van egy kis kertje, ahol maga termeszti a paradicsomot és a paprikát, de nagyon nehéz kijönnie abból a kevés pénzből, amit kap.

Ez is ráébresztett: milyen fontos, hogy az elesettek felé odaforduljunk, hogy ne menjünk el mellettük csak úgy érzéketlenül.

Egyébként neked mennyire nehéz segítséget kérni?

Nehéz. Ha visszagondolok, már háromévesen mindent egyedül akartam megoldani. Onnan jön ez a „majd én egyedül mindent megoldok” attitűd. A „légy erős”, „bírd ki” és a „ne kérj segítséget” tanácsok olyan mélyen belém égtek. A segítségkérés számomra mindig kellemetlen kategória volt, az esendőség és a sebezhetőség felvállalását jelentette. És ezt sokáig nem akartam megmutatni senkinek.

A régi mintám az volt, hogy mindent megoldok egyedül: minden kérdésre van egy válaszom, minden problémára egy megoldásom. Ez volt a bevált receptem.

Most viszont ezt gyakorlom: megengedni magamnak, hogy segítséget kérek. Többen is mondták a barátaim közül, hogy ha bármi van, csak hívjam őket. Először bennem volt, hogy „ugyan már, tényleg ezért hívjam fel őket?”, de mégis tárcsáztam. Mégis kértem segítséget.

És mit tapasztaltál?

Az volt a meglepő tapasztalat, hogy ez nekik is jól esett. Hogy a kapcsolódás oda-vissza működik. Hogy nem gyengeség, hanem bizalom.

Jelenleg nincs állandó munkahelyed, mintha az ismeretlenbe ugrottál volna.

Mondhatnám, hogy többször ugrottam már életemben, de talán a mostanit nevezném igazi ugrásnak. Korábban is mindig úgy léptem ki a munkahelyeimről, hogy nem volt kész B-tervem. Bezártam egy ajtót, és bíztam benne, hogy majd jön valami új. De soha nem úgy ugrottam, hogy már ott volt a biztos következő lépés, és azért váltottam volna.

Egy neves bankcsoportnál is dolgoztál, és amikor onnan kiléptél, akkor is jött egy lehetőség.

Amikor kiléptem onnan, akkor még a szerencsémnek tudtam be, hogy megkerestek és felkértek trénernek, oktatónak. Az eredeti terv az volt, hogy pénzügyi tanácsadó maradok, csináltam is egy ideig. De már ott megtapasztaltam, milyen az, amikor valójában nem rám figyelnek, hanem a pozíciómra. Hogy addig számítottam, amíg azt a szerepet betöltöttem. Amikor találkoztak velem, valójában a pozícióval találkoztak – nem velem. Azzal, hogy szakmailag mit képviselek, és hogyan tudom őket segíteni. De amikor átkerültem a másik oldalra, és pénzügyi tanácsadóként kezdtem el dolgozni, hirtelen versenytárssá váltam. És a kapcsolataim 99%-a egyik napról a másikra eltűnt. Ott éreztem először igazán, milyen az, amikor valami automatikusan lezárul.

A következő munkahelyváltásomnál egy igazságtalanság volt a döntő. A kolléganőmmel történt valami, amit nem hagyhattam szó nélkül. Egyik pillanatról a másikra felmondtak neki, pedig ő csak az igazságot képviselte, változást szeretett volna. Ott ezért léptem ki.

És mi történt legutóbb?

A legutóbbi felmondásomnál éreztem először, hogy teljesen tisztán és egyértelműen tudom képviselni önmagamat. Tudtam visszajelzést adni azoknak, akikkel együtt dolgoztam, és ennek alapján hoztam meg a döntésem: nem szeretnék egy olyan alapítványnál dolgozni, ahol nem azokat az értékeket képviselik, amelyekben én hiszek.

Most merre tartasz?

Azt még mindig nem tudom pontosan, merre tartok. De azt már igen, hogy nem lehet arra alapozni, amit még nem ismerünk, amiben még nincs részünk. Abban hiszek, hogy mindig csak a következő lépés látszik. Nem akarom erőltetni, nem akarom görcsösen akarni a dolgokat — ahogy régen. Vicces visszagondolni rá, hogy ezeket korábban tanítottam másoknak: hogyan valósítsd meg a céljaidat.

Ezekből mit tanultál?

Megvannak a módszerek és technikák, amelyek azt ígérik, hogy segítségükkel elérhetjük, amit szeretnénk — hogyan vegyük rá magunkat valamire, hogyan tartsuk fenn a motivációnkat. És ezek működnek is… egy darabig. Addig, amíg tart a lelkesedés, amíg friss az elhatározás. De utána egyszerűen elfáradnak. A technikákkal tartós változást nem lehet elérni.

És most mit tanulsz magadról, a másokkal való kapcsolódásokból?

Ha szembenézünk a problémáinkkal, a történetünkkel, azokkal a mintákkal, amelyeket hozunk, akkor sok minden megváltozik. Az önismeret az út, az elakadásaink gyökerének a felnyitása, belátás és gyógyulás. Ma már tisztábban látom, hogy mi az, amit tovább viszek, és mi az, amire, ha kellemetlen is rá kell néznem. Amikor egy ülésen találkozom és beszélgetek valakivel mintha látnám rajta a mintáit, a történetét, hogy mi érdekli, vagy hol akad el. A felszín alatt valahogy minden láthatóvá válik.

Mit látsz, érzel még az emberekkel való találkozáskor?

Ez nem olyan, hogy ránézek valakire, és meg tudnám mondani, mi a problémája. Inkább csak érzem a jelenlétét, az energiáját. Például amikor felhívtál, hogy lehet, hogy késel, már akkor éreztem a hangodban valami zaklatottságot. És amikor megérkeztél, ugyanaz jött át: mintha lenne benned valami, ami feszít.

És valóban volt bennem feszültség, amit ki is fejeztem, onnantól pedig már nem is volt nyomás bennem.

Amíg nem mondjuk ki, addig tulajdonképpen csak magunkat bántjuk. És ezzel végül magunknak okozunk még nagyobb fájdalmat.

Úgy látom a tréneri, emberi működésed, hogy ítélkezésmentesen tudsz őszinte lenni. Azt mondod, amit érzel, amit a jelenlétben megélsz, amit látsz, érzékelsz a másikon. Te hogy látod a működésed?

Ítélkezni és véleményt formálni más, mint egyszerűen érzékelni valamit vagy valakit. És szerintem nagyon nem mindegy, hogyan fejezzük ki ezt a másiknak. Én nem akarhatok erősebben segíteni valakinek, ha ő még nem kész meghallani vagy befogadni. Érzékelnem kell, meddig lehet eljutni a folyamatban. Amikor dolgozom valakivel, mindig kiemelem azt, amit érzékszinten észlelek, de nem mondom, hogy „te ilyen vagy”. Ugyanakkor van benne konfrontáció is. Mindez az érzékenységről szól, amit minden nap tanulok.

Eszembe jut egy lány, aki először leült velem szemben, és végig szorongatott egy párnát a kezében. Már ez sokat elárult. Az ülés végére letette a párnát. Ha azt érzem, nem vagyok kompetens, vagy nem tudunk haladni a folyamatban, akkor nem viszem tovább. Egyszer előfordult olyan is, hogy lezártam az ülést, mert azt éreztem, hogy nem tudok valóban a másik szívéhez eljutni.

És van különbség felnőttekkel és a gyerekekkel való kapcsolódásod között?

Igazából nincs. A kulcs az, hogy nyitott vagyok-e, és a másik is nyitottan érkezik-e. Onnantól nem számít, ki hány éves. A gyerekek még tiszták és őszinték, sok mindenre tanítanak.

Mi a különbség a régi és a mostani utad között?

A régi út felszínes — a bezárkózás, a „nem veszek tudomást semmiről” hozzáállás — az egy olyan élet, ami csak látszat. Az az állandó üzenete, hogy mindegy, hogy jó vagy rossz dolgok történnek körülöttem, ha nem kapcsolódom hozzájuk, ha folyamatosan bezárulok, akkor valójában nem élek. És most már érzem magamban a késztetést, hogy ezen változtassak. Hogy elengedjem a kontrollt, az akaratosságot. Hogy tényleg lépjek. Igaz, tiszta, önazonos életet éljek.

A jót észreveszed magadban?

Igen.

És amikor kapcsolódsz tisztán és őszintén, milyen visszajelzéseket kapsz magadról a másik által?

Sokszor nehéz elhinnem, de újra és újra azt a visszajelzést kapom, hogy van bennem valami, ami bizalmat ébreszt. Hogy mellettem az emberek megnyílnak, és olyan dolgokat mondanak el, amit addig senkinek sem mertek. Ez a bizalom óriási ajándék és felelősség egyben.

Mit jelent számodra a bátorság?

Amikor bármennyire is félek, mégis meg merem lépni azt, ami megjelenik bennem. Például amikor igent mondtam erre az interjúra. Tehát meg merjem tenni, ki merjem mondani, le merjem írni (aztán posztolni) bármekkora hülyeségnek vagy megrendítőnek is tűnik.