Varga Lászlóval hosszú évekkel ezelőtt találkoztam először. Már akkor feltűnt a benne égő tűz, a jobbra, többre törekvése. Jelenleg a Csornai SE utánpótlásának szakmai vezetője és az U17-es labdarúgó válogatott pályaedzője. Olyan szakember, aki nyíltan beszél szakmai és emberi értékekről is. A vele készült beszélgetésben elárulja, miben szeretne fejlődni, mit tart erősségének, és hogyan látja a magyar utánpótlás jelenlegi helyzetét – miközben bepillantást enged a fiatal tehetségek mindennapi képzésébe és a pályán kívüli kihívásokba.

Itt ülünk a Csornai SE klubtermében, te pedig egy válogatott felsőben vagy. A csornai szakmai vezetői feladat és az utánpótlás válogatottban betöltött pályaedzői szereped hogy jelenik meg az életedben?

Én azt gondolom, hogy pont ez a kettő egészíti ki egymást, és ettől tudok a hétköznapokban tükörbe nézni. A válogatott megadja azt a szemléletet és profizmust, amit nap mint nap elvárásként élek meg magammal szemben. A Csornán végzett utánpótlásmunka a szakma mellett a lélekről és a szívről szól, érzelmi töltetet ad. Nagyon szeretem csinálni, teljesen feltölt. Így együtt, a válogatottal és az utánpótlásmunkával egyszerre érzem azt, hogy egész ember tudok lenni.

Mit jelent számodra a tükörbe nézés pontosan?

Önmagammal szemben mindig vannak elvárásaim. Folyamatosan motiválom magam arra, hogy jobb legyek, és hiszem, hogy ennek óhatatlanul hatása van a környezetemre is. Ha nap mint nap példát tudok mutatni – akár felnőtteknek, akár gyerekeknek –, akkor nyugodtan tudok tükörbe nézni ezért jelentkeztem egyetemre is. Szerintem ez a legfontosabb ebben a szakmában: ha elhiszed magadról, hogy képes vagy napról napra többet vagy jobbat nyújtani, az biztosan átragad a mikrokörnyezetedre. Így estéről estére el tudom mondani magamnak, hogy megtettem mindent, jó úton járok, és az elveim szerint haladok.

Milyen elvek mentén haladsz?

Nálam a szakmaiság alapvetően mindent felülír. Ezt sokszor bánom, máskor viszont azt érzem, hogy így tudom igazán képviselni az emberi értékeket is. A kollégáim felé elsősorban azért tudok határozott lenni, hogy olyan közös munkát tegyünk le az asztalra, ami valóban a gyerekek fejlődését szolgálja. És ha valami nem úgy működik, ahogy kellene, akkor igen, tudok erélyesebb is lenni. De ez mindig a klubért és a gyerekekért van. Hiszem, hogy lelkiismeretes munkával, következetességgel és szakmaisággal hosszú távon erősebb játékosokat nevelünk, és több lehetőség is megnyílik előttünk.

És mielőtt visszatértél Csornára, a mosonmagyaróvári utánpótlással és felnőtt csapattal (akikkel bajnok lettél a harmadosztályban) végzett küldetésed után, volt egy pillanat, amikor leültél magaddal? Amikor tudatosan végiggondoltad, hogy mit szeretnél megvalósítani, és milyen elvekhez fogod tartani magad?

Csornán annyival könnyebb helyzetben voltam, hogy ezt a munkát már korábban is csináltam. Nyilván nem ennyire rendszerszinten, nem ilyen tudatos, strukturált gondolkodással, mint most, az új érában. A legnagyobb kihívás – és egyben saját magammal szembeni elvárás – az volt, hogy olyan szakmai programot tegyek le az asztalra, amiből nemcsak én, hanem a kollégáim is tudnak tanulni. Ezt mindenképpen szerettem volna megvalósítani. Az első évben közösen raktunk össze egy programot, amiből már el lehetett kezdeni építkezni, de messze nem volt kész. Talán nem is lehet soha késznek nevezni, mert mindig jönnek új impulzusok, új gondolatok, illetve a labdarúgás is dinamikusan fejlődik.

Mi az a csornai eredmény, aminek igazán örülsz?

Amire most, az utóbbi időszakból büszke vagyok, az az, hogy sokan szeretnének már hozzánk kerülni, egyfajta nívó lett a Csornai utánpótláshoz tartozni. Az elmúlt években edzőink képesítése és tudása is látványosan fejlődött, ezenkívül minden játékosnak sikerült segítenünk a fejlődésben akár a továbblépésben vagy abban hogy egy jó közösséghez tartozzon. Ugyanakkor még mindig nincs vége, folyamatosan dolgozni kell. Jövőre kifejezetten több külsős előadót is szeretnék bevonni, hogy más ingerek is érjék az edzőimet. Így tudunk még szélesebbre nyitni, akár pedagógiai, akár pszichológiai irányba is, természetesen a belsős szakmai képzésünk mellett.

Ugyanakkor a válogatott a legfelsőbb polcot jelentheti.

A válogatott számomra egyértelműen a szakma csúcsa. Iszonyatosan büszke vagyok rá. Ahogy Csornára is nagyon büszke vagyok, mert tudom, honnan indultunk és most hol tartunk. Visszatérve a válogatotthoz, emlékszem az első himnuszra: hidegrázós élmény volt, viszont van feladat és elvárás, aminek meg kell felelni, nincs sok idő elmélkedni

Kik voltak azok a mesterek, akik segítették azt az utat, amin most jársz?

Sok nevelőedzőm volt, de ha őszinte vagyok, leginkább rájuk emlékszem vissza. Nem azért, mert a többiek kevésbé lettek volna fontosak, hanem mert ők nagyon mélyen beépültek a gondolkodásomba, a tudatvilágomba, felnőtt szinten ez a mélység nem jelent meg akkoriban játékos és edző között.

Ha egy nevet kiemelhetek, remélem, senki nem haragszik meg érte, ő Kantó László. Ő volt az az ember, aki itt Csornán elindította a pályafutásomat. Ő látta meg bennem gyerekként, hogy van bennem tehetség. Szigorú volt, de mindig következetes, pontosan tudta, mit csinál, és azt is, mivel tudok fejlődni. Akkoriban ezt nehezebben éltem meg, később viszont sok minden a helyére került bennem. Ma már azt gondolom: jó, hogy mindezen keresztülmentem. Természetesen sok más nevelőedzőm is volt. A mai futballvilágban is több olyan szakember volt az edzőm, akik ma már a felsővezetésben dolgoznak, vagy az NB I-ben, NB II-ben meghatározó szereplők. Mindenkitől tudtam tanulni – és kellett is.

Hogy nézett ki gyakorlatban ez a tanulás, tapasztalatszerzés?

Voltak olyan minták, amelyeket tudatosan magammal vittem, és olyanok is, amelyeket biztosan másképp csinálnék. De ez is a tanulási folyamat része: nemcsak a pozitív élményeket, hanem a negatív tapasztalatokat is el kell raktározni, mert ezek mutatják meg, merre nem szeretnél menni.

Amikor már felnőttként felelősséget kaptam, és klubszinten is irányító szerepbe kerültem, ezek az ingerek mind hatással voltak rám. Az óvári éveim különösen meghatározóak voltak: jó támogató közegben dolgozhattam, rengeteget tanultam, és azt az időszakot később Csornán is tudtam kamatoztatni.

Azt gondolom, ma már elég széles rálátásom van ahhoz, hogy megfigyeljek, szűrjek, és a saját utamat járjam – mindazokra az alapokra építve, amiket ezek az évek adtak.

Említetted a tehetség szót? Neked mi az igazi tehetséged, erősséged?

Szerintem az egyik erősségem a munkamorálom, a másik a hitelesség. Ezekre azért van szükség mert a célom, hogy a környezetemben lévő emberek azonosuljanak azzal a gondolkodással, amit képviselek, és amellett álljanak ki, ami a klub érdekeit is szolgálja. Egy ilyen közegben nem egyetlen korosztályról vagy egyetlen ember munkájáról van szó, hanem tizenkét–tizenhárom korosztályról, tizenöt edzőről. Úgy kell irányítanom, hogy a rendszer működjön és előremutató legyen, miközben mindenki a sajátjának érezze. Akár oktatásról, akár képzésről, akár egy egyszerű beszélgetésről van szó, fontos, hogy az érdeklődés megmaradjon. Ne csak végighallgassák, hanem jelen legyenek benne, ehhez kell a hitelesség.

Mi építi, erősíti a hitelességet?

Az, hogy lássák: abba a bizonyos „kalapba” te legalább annyit beleteszel, mint amit másoktól elvársz – sőt, sokszor még többet. Lehet, hogy ez nem a klasszikus menedzseri megközelítés, mert vezető és menedzser között van különbség. Én inkább abban hiszek, hogy egy kisebb közösségben a példamutatás indít el fontos folyamatokat. Ha a vezető is beáll a sor végére, ha ő is tolja a szekeret, akkor előbb-utóbb a többiek is felvállalják ezt. Én ebben hiszek – és szerencsére a visszajelzések is alapvetően pozitívak.

És mi az a terület, ahol szeretnél fejlődni, amivel dolgod van?

Mindig van miben fejlődni, ezért ezt nem is könnyű pontosan megfogalmazni. Ha magammal szemben kellene kritikát megfogalmaznom, akkor az egyértelműen az időkezelés lenne. Nem mindig jut mindenkire ugyanannyi időm. Vannak olyan periódusok, amikor egy-egy edző, vagy korosztály több figyelmet igényel, miközben mások óhatatlanul kevesebbet kapnak. Ha az egyik területre jobban fókuszálok, akkor a másikra kevesebb energia jut. Úgy érzem, ha az időmenedzsmentemet tudnám még tudatosabban kezelni és korrigálni, akkor ebben mindenképpen előre tudnék lépni.

Az utánpótlásban végzett munkádban hogy tudod kamatoztatni a felnőtt fociban szerzett tapasztalataidat? Mennyire függ össze a két világ?

Emberileg talán az volt a legfontosabb Mosonmagyaróváron, hogy folyamatosan nagyon sokat beszéltem a játékosokkal. Nagy hangsúlyt fektettem a személyes kommunikációra, és azt érzem, ebben sikeres is voltam: meg tudtam találni velük a közös hangot.

Ez részben abból fakad, amit korábban is említettem: a figyelem fenntartása kulcskérdés. Ott is fontos volt, és ott még inkább határozottnak kellett lenni. Egy felnőtt öltözőben világosan ki kell mondani, hogy ez az út jó, és ezt később eredményekkel is alá kell támasztani. A szakmai munka következménye ott már kézzelfogható: pontokban mérik.

Ez teljesen más közeg, mint az utánpótlás. Ott egzisztenciákról beszélünk, farkastörvények működnek egy-egy öltözőben, nem lehet mellébeszélni. Egyenesnek kell lenni, bele kell állni akár éles vitákba is. Ez a fajta határozottság nagyon sokat formált a vezetői attitűdömön, amit ma is használok.

És ennek alapján, mi az, ami különösen fontos az utánpótlásban?

Az empátia és a személyes kapcsolat. A gyerekeknél ez kifejezetten érték. Nyilván más hangsúllyal kell kommunikálni egy nyolcéves és egy tizennyolc éves játékossal, de a lényeg nem változik: beszélgetni kell velük. Egyéni helyzetekben, személyes beszélgetések során mindig arra törekszem, hogy úgy jöjjünk ki belőle, hogy annak legyen értelme.

Soha nem jövök ki egy beszélgetésből úgy, hogy azt nem zártam le. Szeretem, ha egy párbeszédnek van eleje és vége, és mindkét fél pontosan tudja, mire számíthat a másiktól. Tudjuk, ki mit kért, mit vár el, és mi az, amin változtatni kell. Ez adja meg a továbblépés alapját.

Az utánpótlásban is dolgoztam, és amit onnan – illetve a felnőtt futballból –hoztam magammal, az a rendszerszintű gondolkodás. Ez az a szemlélet, ami ma is végigkíséri a munkámat.

Hogy látod a jövődet?

Mindig beléptem azokon az ajtókon, amelyek megnyíltak előttem. Soha nem terveztem előre, nem gondoltam, hogy felnőttedző vagy szakmai vezető leszek. Mindig úgy alakult, hogy felkértek, én pedig igent mondtam. Láttam benne a kihívást, a perspektívát, és akkor elhatároztam, hogy képes vagyok rá.  Most nem tudnám azt mondani, hogy soha nem leszek többé felnőttedző, nem tudom, mit hoz a jövő. Jelenleg azonban az utánpótlásban és a szakmai vezetésben végzett munkára koncentrálok, és ebben próbálok a legtöbbet kihozni magamból.

Nemrég látott napvilágot a hír: nincs magyar akadémia a legjobb száz között a CIES (Sporttudományok Nemzetközi Központja) rangsora szerint. Hogy látod a hazai utánpótlásképzést ennek tükrében?

Szomorúan hiszen ebben dolgozom, még ha nem is akadémiai szinten. Egyébként nem sarkítanám le arra, hogy kizárólag az akadémiák felelőssége lenne, ha nem nevelünk ki elég játékost. Nekünk kis kluboknak is van felelősségünk, ha csak egy példát mondjak a kiválasztásban. Mi erre nagy hangsúlyt fektetünk, hogy a környékbeli települések tehetséges gyermekeinek is megadjuk a lehetőséget a fejlődéshez, vagy a továbblépéshez.

Mi szükségeltetne a nemzetközi elit eléréséhez?

Ehhez következetes munkára és értő tudásra van szükség vezetőktől edzőktől egyaránt vagyis a pályán és a pályán kívül is. Minden lehetséges eszközt és lehetőséget biztosítani kell azoknak a játékosoknak, akik eljutnak erre a szintre, hogy valóban nemzetközi szinten is meg tudják állni a helyüket feszegetni kell a határokat és fejleszteni nem megelégedni. Ugyanakkor azt is látni kell a szülőknek gyerekeknek, hogy a heti három–négy edzés – még akkor is, ha nemzetközi mérkőzésekkel párosul – önmagában nem elég. A pluszmunka elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki ki tudjon emelkedni. Enélkül egyszerűen esélytelenek vagyunk.

Szakmai szempontból te mit tennél még hozzá ehhez? Mi az, ami szerinted jól működik, csak nagyobb hangsúlyt vagy erősebb támogatást igényelne?

Minden akadémiánál más áll a képzés középpontjában. Bár törekszünk az egységesítésre, a gyakorlatban mégis azt látom, hogy mindenki egy kicsit másképp csinálja. Én személy szerint jobban hinnék egy valóban egységes képzési rendszerben. Továbbá fontos, hogy gyerekekkel és a korosztályokkal olyan edzők dolgozzanak, akik valóban ahhoz az életkorhoz illenek. Az emberi értékek, a szemlélet és az a szakmai minőség, amellyel hosszú távon lehet építkezni.

Olyan intenzitású edzésekre és olyan alapelvekre van szükség, amelyek később térülnek meg a játékosok fejlődésében. Sokáig – és ez talán mostanra már javuló tendenciát mutat – túl korán kezdtünk el taktikázni a gyerekeknél. Miközben a technikai alapok sok esetben még nem voltak meg azon a szinten, hogy azt megfelelő intenzitással végre tudják hajtani nyomás alatt. Ehhez pedig az edzések minőségén is javítani kell.

Korábban említetted a közeget és a szülői hátteret is. Nem feltétlenül százalékokban mérve, hanem inkább emberileg: te hogyan látod, akár szülőként is, mivel tud a legtöbbet segíteni egy szülő a gyereke fejlődésében?

A legfontosabb a támogatás és a bizalom. Az, hogy a szülő valódi támasz legyen a gyerek életében. Nem az a dolgunk, hogy értékeljük vagy minősítsük őt, hanem hogy megteremtsük azt a biztonságos közeget, ahol bátran tud beszélni arról, ami számára fontos, amit érez.

Szülőként sokszor beleesünk abba a hibába, hogy nem várjuk meg a gyerek véleményét. Beszáll az autóba a meccs után, és már az első percben rázúdítjuk a saját gondolatainkat: mit kellett volna másképp csinálnia, mikor kellett volna passzolnia vagy lőnie. Pedig sokszor még le sem ülepedett benne a mérkőzés, nem is biztos, hogy készen áll arra, hogy ezt feldolgozza.

Lehet, hogy ő épp arról beszélne szívesen, hogyan élte meg az utolsó perceket, mit érzett egy-egy helyzetben. De ha mi azonnal formáljuk a véleményét, akkor könnyen előfordul, hogy legközelebb már nem lesz őszinte velünk. Nem a saját gondolatait mondja el, hanem azt ismétli, amit tőlünk hallott az első pillanatban. Szerintem az őszinteséget kell megalapozni. Azt, hogy a gyerek merjen beszélni, merje elmondani, mit gondol és mit érez. Mert hosszú távon ez segíti őt igazán – nem az, amit mi az autóban, az első percben mondunk neki.

U7-től kezdve a felnőttekig dolgozol/dolgoztál fiatalokkal. Mit gondolsz az önbizalomról, a nagyképűség/kishitűség témaköréről?

Messzebbről közelíteném meg ezt a kérdést. Magyarországon nagyon gyakran összekeverjük az önbizalmat az arroganciával. Sokszor rásütjük egy gyerekre, hogy nagyképű vagy beképzelt, miközben én inkább azt látom, hogy tisztában van azzal, mire képes. Tudja, hogy egy mérkőzésen meg tud csinálni dolgokat: megcsinálja az egy az egyet, elvállal egy váratlan megoldást, felvállalja önmagát. És szerintem óriási hiba, amikor ezt azonnal negatív címkékkel próbáljuk elnyomni.

Ezek a bélyegek nagyon könnyen visszavetnek egy gyereket. Ahelyett, hogy támogatnánk azt az egészséges önbizalmat, ami benne van, inkább csorbítjuk, és elbizonytalanítjuk abban, ami akár a legnagyobb erőssége is lehetne. Jó lenne, ha a „külső zaj” tényleg csak zaj maradna, de egy gyereknél – sőt sokszor még felnőttként is – ez rendkívül nehéz. Folyamatosan jönnek a visszajelzések: ezt jól csinálod, ezt rosszul csinálod, ilyen vagy, olyan vagy. Egy gyerek még nem tudja ezeket szétválasztani.

Mi kellene a lelki stabilitáshoz?

Kulcsfontosságú a családi háttér. Az edzők jönnek-mennek, minden gyerek többféle edzővel dolgozik: lesz, aki inkább lelkileg támogat, lesz, aki szigorúbb, lesz, aki a képzésre helyezi a hangsúlyt. De az, hogy a gyerek alapvetően bízzon önmagában, az elsősorban otthon dől el. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy legyen önbizalma – sőt, szüksége van rá.

A válogatottnál is gyakran találkoztam ezzel: látod, hogy a játékos ott van, tudja is, hogy nem véletlenül hívták be, mégsem hiszi el igazán, hogy az ország legjobbjai között van. És ezt a hitet ki kell vinni a pályára. Nem elég tudni, hogy itt vagyok – meg is kell mutatni. Ehhez pedig kell egy jó értelemben vett „arrogancia”, egy belső tartás: kihúzom magam, veszek egy nagy levegőt, és beleállok.

Óriási különbségeket látni ebben. Volt például egy külföldön nevelkedett játékos, aki egyszerűen nem értette, hogy nálunk miért jelent nyomást a közönség, a tévé, a meccshelyzet. Számára ez természetes közeg volt. Ő már megtanulta kezelni a külső zajt. Nálunk ez sokszor még hiányzik, és szerintem ez részben a szocializációnkból is fakad.

Aminek fontos része az oktatás is…

Hosszú ideig úgy nőttünk fel, hogy megmondták, mit kell csinálni, és azt végre kellett hajtani. Kevésbé volt fontos a gyerek véleménye, a kérdezés, az önálló gondolkodás. Ez az oktatásban és a sportban is megjelent. Látok pozitív változásokat – például az iskolában a lányomon keresztül –, de ezeknek idő kell, mire igazán beérnek.

Ahhoz, hogy ez változzon, értékes, nyitott emberekre van szükség. Olyan edzőkre és pedagógusokra, akik kérdeznek, akik figyelnek, akik valóban kíváncsiak a gyerekre. A gyerek mindig azt követi, akiről látja, hogy motivált. Ha megvan a bizalom, akkor bátrabban megszólal, mer hibázni, mer önmaga lenni. Van, akinél ez gyorsabban alakul ki, van, akinél lassabban – de hosszú távon ez dönti el, hogy lesz-e valódi önbizalma.

Ezt ráadásul folyamatosan erősíteni kell bennük. El kell hitetni velük, hogy képesek rá, hogy meg tudják csinálni. Ebben pedig ma már egyre nagyobb szerepe van a mentáltrénernek, sportpszichológusnak is. Ennek mindig is lett volna létjogosultsága, csak korábban kevesebb figyelmet kapott. Most viszont egyre inkább felismerjük, mennyire nélkülözhetetlen.

Mi adja a legnagyobb örömöt a hivatásodban?

Edzői szemszögről, vagy szakmai vezetői oldalról beszélünk?

Akkor nézzük először az edzőséget!

Az edzőséget nem tudnám kivonni az életemből. Nem véletlenül tartok ennyi edzést: egyszerűen imádok a pályán lenni. Számomra alapvető, hogy ott legyek a gyerekekkel, a labdával, a munkában. Még szakmai vezetőként sem mondtam le erről – akkor sem, ha nem tudok minden edzésen jelen lenni. Tudatosan vállalok sok edzést, mert ez tart élesen, ez tart tűzben.

Mi a helyzet a szakmai irányítással?

A szakmai irányításban az a legizgalmasabb számomra, hogy egy rendszert működtetek, aminek a mindennapokban nem mindig látom az előrehaladását. De amikor egy év elteltével visszapörgetem az időt, és megnézem, honnan indultunk és hova jutottunk, mindig kiderül, hogy mennyire volt sikeres a munka, és ez alapján tudok elégedett vagy elégedetlen lenni az elért eredményekkel.

Úgy tűnik, hogy az edzősködés és a szakmai vezetés tényleg szép elegyet alkot az életedben.

Igen. Az edzősködésben az élmény számomra a személyes találkozás a gyerekekkel, akik azért jönnek edzésre, hogy jól érezzék magukat, sportoljanak és fejlődjenek. Az a csillogás a szemükben pótolhatatlan. Ugyanakkor van egy kettősség: a válogatottnál a profizmus és az eredményesség hangsúlyos, ahol minden apró részlet számít, és következménye van mindennek. Itt viszont az a folyamat öröme van meg, hogy a gyerekek és a kollégák között jól érzem magam, és hiszek abban, hogy a közös munka előbb-utóbb eredményt hoz.

Mióta is edzősködsz?

13 éve.

Bűvös szám. Mennyire jellemző rád az önreflexió?

Nagyon sokat reflektálok magamra. Sok egyedül töltött órám van – néha úton, néha otthon, gyakran éjszaka vagy hajnalban. Ezekben az órákban gondolkodom azon, hogy miben léptem előre, miben fejlődtem. A napközbeni munkám ugyanis nagyon gyors tempójú, ott nincs időm mélyebben átgondolni dolgokat. Viszont amikor van időm, visszaemlékszem a nap történéseire, és elemzem, hogy mi az, ami előre vitt, mi az, amit jól csináltam, és hol van még tér a fejlődésre.

A 13 év edzői tapasztalatod alatt mik voltak azok a legfontosabb felismerések, amik alapján úgy érzed, érdemes vezetni és nevelni a játékosokat?

A felismerés az, hogy folyamatokban gondolkodjak Általában szeretem, ha minden gyorsan történik, de az utánpótlásképzés, nem ilyen. Viszont a fejlődés lehetőségének minden percét meg kell ragadni az edzőknél és gyerekeknél egyaránt, hogy előre haladjunk. Ez egyfajta kettősség, de a folyamatokat a részletek adják. A másik, amiért érdemes csinálni az az, amikor a jelenlegi gyerekekkel vagy volt játékosaimmal találkozom, vannak már családos emberek is köztük, és az utca másik oldaláról köszönnek, mosolyognak.

Hogy látod a személyes fejlődésed?

Úgy érzem, hogy az elmúlt években sokat léptem előre a kommunikáció és az empátia terén, nemcsak a kollégáim, hanem a gyerekek felé is. Bár továbbra is szigorú edzőnek tartanak, tudom, honnan indultam és hol tartok most. Minden területen van még lehetőség a fejlődésre, szakmailag is.

Rengeteget tanultam a válogatottnál, más edzőktől, kollégáktól, szakmai vezetőktől, kluboktól. Az információkat rendszerezem, elraktározom a „szürkeállományomban”, és próbálom beépíteni a mindennapi munkámba.

Vannak olyan emberek, akiknek a visszajelzése fontos számodra?

Vannak emberek, akikkel sok mindent meg tudok beszélni, de ők nincsenek sokan. Nagyon szűkítem azoknak az embereknek a körét, akikkel ilyen mélyebb beszélgetéseket folytatok. Mindössze két olyan ember van, akikkel rendszeresen beszélek a napi munkámról, mert ők értik, miben vagyok. Nem gondolom, hogy bárkivel beszélni kellene; aki nem ismeri a napi ritmusomat, az nem tud valódi visszajelzést adni.

Mennyire hagysz időt az elcsendesedésre, visszavonulásra?

Két éve volt az első nyaralásunk a családdal, amikor először éreztem igazán, hogy el tudom engedni a munkát. Korábban minden nyaralásunk a munkáról szólt: néhány napra ugyan tudtam lazítani, de a telefon mindig csörgött, vagy vissza kellett mennem a szállodába dolgozni. Ezt nehéz volt megélni.

Mit jelent számodra a bátorság?

Azt mondanám, hogy mindig legyen bátorságod megvalósítani az álmaidat, és legyen meg benned az elszántság, hogy amit csinálsz, – legyen az munka, egy ötlet vagy egy képzési metódus – amellett teljes mellszélességgel ki tudj állni. Legyen benned bátorság önmagad felé is, hogy több legyél, mint amit mások gondolnak rólad, vagy amit te gondolsz magadról. Ha ez a bátorság megvan, akkor képes leszel ezt a tüzet mások felé is átvinni, miközben a lehető legjobbat nyújtod abban, amit csinálsz.