Ha népmesei hős lenne, a története arról szólna, hogy saját útját választja: dönt, elindul, táncol, és igazán megéli az életet. Kapcsolódik az emberekhez, észreveszi a világ apró csodáit, és megtanul jelen lenni minden pillanatban. Ugyanez a szemlélet köszön vissza a valóságban is. Gonczlik Andival beszélgettem az „élet nevű iskoláról”, az áramlás táncról, a Watson coachingról és mindarról, ami ebben a természetes áramlásban megjelenik.

Andi, az oktatás örökzöld és nagyon aktuális téma. Ha az „élet nevű iskola” vezetője lennél, mi lenne ennek az iskolának a mottója?

Nem az életcélt kell kergetnünk, hanem magát az életet megélni célként. Ez jut eszembe sok magyar népmeséről is. Szinte mindegyikben ott vannak a hatalmas küldetések: meg kell hódítani egy királyságot, meg kell menteni a királylányt, meg kell találni az aranytojást tojó tyúkot. Mindig van valami nagy, távoli cél.

Közben pedig ott van a legkisebb fiú története is, ami szerintem lányokra is ugyanúgy igaz. Ő nem úgy él, hogy mereven menetel előre, és közben semmit nem vesz észre maga körül. Hanem amikor a kemencéből kiabálnak a pogácsák, hogy „megsültünk”, akkor meghallja őket. Azért hallja meg, mert nem rohan.

Tehát van ideje jelen lenni?

Igen, és figyelni. Észrevenni, mi történik körülötte az adott pillanatban. Nem csak a jövőt nézi, hanem kapcsolódik az „itt és most”-hoz. Látja, hogy szükség van rá, és cselekszik. Nem azt mondja: „most nem érek rá, mert éppen az életcélomat hajszolom”. Én valahogy ezt próbálnám tanulni és tanítani is: hogyan lehet valóban jelen lenni a saját életünkben.

Mire érdemes figyelni?

Elsősorban önmagunkra, és a kapcsolatainkra. Mert végső soron ezek határozzák meg az életminőségünket. Az, hogy hogyan ébredünk reggel, mennyire vagyunk rendben önmagunkkal, hogyan kapcsolódunk másokhoz. Szerintem nem attól lesz boldogabb valaki, hogy zabkását vagy kaviárt reggelizik. Hanem attól, hogy vannak-e valódi kapcsolódásai, megérinti-e valami a szívét. Mert az élet igazából érzéseket generál.

Szerintem nem azért vagyunk itt, hogy folyamatosan teljesítsünk, hanem hogy átéljünk, kapcsolódjunk, jelen legyünk. A különös pedig az, hogy amikor ez megvan, akkor a cselekvés és az alkotás is természetesen megszületik. Nem erőből. Egyszerűen azért, mert szeretjük csinálni.

És szerinted a kis Gonczlik Andi, mit gondolsz, mennyire hasonlít a mai énedre? Ha visszanézel arra a kislányra, össze tudod kötni a pontokat a gyermeki és a felnőtt éned között? Miben változtál a legtöbbet, és mi az, ami ugyanaz maradt benned?

Az nagyon izgalmas, hogy egyszerre tudom élőnek, jelen idejűnek érezni a gyerekkori énemet, és közben mégis azt is, mintha egy teljesen másik élet lenne mögöttem, aminek már alig van közvetlen kapcsolata a mostanival.

Nemrég előkerültek gimnáziumi jegyzetfüzeteim, amiket akkoriban írtam, és ahogy visszaolvasom őket, azt érzem: teljesen önazonosak. Sokkal inkább tiszták, lecsupaszítottak, még a társadalmi elvárások és a később rám rakódott rétegek nélkül.

Közben ez nagyon erős felismerés lett számomra: nem az a vágyam, hogy visszamenjek oda. Inkább az, hogy előre haladva valahogy újra meg tudjam közelíteni azt az állapotot.

Hogy mindaz, amit azóta megértettem és megéltem, ne eltakarja ezt az eredeti réteget, hanem beépüljön. És így egy olyan önazonos állapot felé menjek, ami nem „vissza”, hanem egy még tisztább, tudatosabb „előre”, de mégis ugyanahhoz a legbelsőbb maghoz kapcsolódva.

Mi váltotta ki belőled azt, hogy a „céges élet” után teljesen saját útra lépj?

Egy szóval: önmegfigyelés. Vontam egy energiamérleget, elkezdtem „mérni” a működéseimet. Nem elméletben, hanem nagyon egyszerűen, testi szinten: energiaszinten.

Mire gondolsz pontosan?

Például amikor bementem egy multinacionális céghez egy egynapos tréninget tartani, figyeltem, hogy milyen állapotban érkezem, és milyen állapotban jövök ki. És elkezdett kirajzolódni egy nagyon tiszta különbség: korábban inkább feltöltődve jöttem ki ezekből a helyzetekből. Most viszont sokszor azt éreztem, hogy kevesebb energiával távozom. Nem feltétlenül azért, mert a minőség más lett volna. Inkább valami megváltozott abban, hogy ez mennyire ad örömöt.

Mennyire döntöttél gyorsan?

Több mint fél évig figyeltem ezt a folyamatot. Nem akartam elhamarkodni semmit. Aztán lassan megszületett egy felismerés: az a tudás és tapasztalat, ami bennem van, nem csak egy adott környezetben érvényes. Ugyanúgy működik „utcán”, kisebb közegben, emberibb helyzetekben is. Mert végső soron mindenhol emberek vannak.

És ettől egy másik gondolat is egyre tisztább lett: nem kell feltétlenül egy rendszerhez igazítani a munkát ahhoz, hogy értéket teremtsen. Lehet úgy is dolgozni, hogy azokkal találkozom, akik saját döntésből, saját motivációból keresnek egy kísérőt az útjukhoz. És talán éppen ők azok, akikhez én tudok a leginkább kapcsolódni ezen az úton.

És hogy vagy most? 

Most a tengelyemben vagyok.

És közben azt is látom, hogy ez az út egyáltalán nem egyszerű. Talán a „magányos” szó túl erős rá, de az biztos, hogy amikor valaki egyedül visz egy vállalkozást, akkor minden döntés, minden felelősség, minden tervezés és minden kétely is egy pontba fut össze.

Hogy éled ezt meg?

Van benne egy kettősség: nappal sok beszélgetés, kapcsolódás, impulzus ér. Aztán amikor ez elcsendesedik, minden teher ugyanúgy visszaérkezik. A döntések, a bizonytalanságok, a motiváció fenntartása, mind egyetlen emberre marad.

Közben van ennek egy nagyon erős oldala is: az öntanulás. Az, hogy minden helyzetből azonnal lehet valamit visszaforgatni a munkába, a gondolkodásba, a segítő folyamatokba.

Mert sokszor azt tudom mondani: „figyelj, tegnap nekem is nehéz napom volt.” És aztán azt is hozzá tudom tenni, hogy kipróbáltam valamit, és működött. És nem csak egyszer, hanem akár hetek óta működik. Ez ad egyfajta hitelességet is: nem elméletből beszélek, hanem abból, ami velem történik.

Mit tanulsz magadról és az emberekről?

Egyre erősebben azt érzem, hogy az emberek alapvetően nagyon hasonlóak. A felszín alatt nincs akkora különbség köztünk, mint amekkorának elsőre látszik. Ami elválaszt, az inkább az, ami ránk rakódik: szerepek, minták, elvárások, mintha mindannyian különböző maszkokat viselnénk, ahogy a görög színházban is. Amit személyiségnek nevezünk, az sokszor inkább ezeknek a rétegeknek az összessége. De alatta valami nagyon közös van. És amikor ebből a rétegből sikerül megszólalni vagy kapcsolódni, akkor történik meg az igazi találkozás.

Milyen szerepet tölt be az életedben a Watson Coaching?

A szakmai munkám középpontjába ezt a szemléletet és módszert helyeztem. A Watson coaching számomra azért is fontos, mert neve van annak, amit csinálok, de közben azt is látom, hogy ez az út az évek során biztosan tovább formálódott bennem. Beépült minden más tapasztalat, módszer és emberi helyzet, amivel találkoztam.

Hogyan változott benned ez a módszer az évek során, ahhoz képest, ahogy először találkoztál vele?

Egyre inkább azt tapasztalom, hogy ha csak fejben próbálunk megoldani egy problémát, az egyrészt nagyon időigényes, másrészt könnyen torzít. Az elmében rengeteg szűrő dolgozik, egyszerre tudatosak és tudattalanok is.

Hiedelmek, belső mondatok, társadalmi visszajelzések: „mit gondol majd rólam az anyám?”, „mit szól a szomszéd?”, „elég rendezett-e, amit csinálok?”. Sok olyan réteg van bennünk, ami befolyásolja, hogyan látjuk a saját helyzetünket. Részben védelmet adnak, de közben el is visznek az eredeti tisztaságtól.

Alapvetően az ember egyik legerősebb belső mozgatója az, hogy „jó ember vagyok”. Ha ez az alapélmény sérül vagy bizonytalan, akkor nagyon nehéz stabil, elégedett életérzést kialakítani.

Ennek tükrében milyen megközelítésű a Watson coaching?

Mindenképp egy testfókuszú, testorientált megközelítés. Nem abból indulunk ki, amit gondolunk magunkról, hanem abból, amit a testünk mutat.

Ez sokszor nagyon egyszerű helyzetekben kezdődik. Például azzal, hogy valaki megérkezik, és nem rögtön beszélni kezdünk, hanem azt kérem: „mutasd meg, hogy vagy most.” És ehhez pontosan elég az a test, ami ott van: a testtartás, a tekintet, a mozdulatok, az irányok, amerre valaki fordul.

Mindenki más szintről indul ebben: van, akinek ez azonnal természetes, és van, akinek először szokatlan. De elég csak elkezdeni kísérletezni vele. Nem kell hozzá „jól csinálni” semmit. Sokszor már az első mozdulatokból kiderül valami fontos. Valaki például leül, összegömbölyödik, megfogja a fejét, és már ebből is elindul egy felismerés. És amikor erről elkezd beszélni, gyakran olyan dolgok jönnek fel, amik addig nem voltak tudatosak.

Mit tapasztalsz még az ügyfeleken?

Van, aki inkább becsukja a szemét, és elkezd mozogni. És ahogy a teste reagál, például egy kar kinyújtása vagy egy irányváltás, azonnal megjelenik egy érzés is: „ez ilyen”.

És innen már nagyon gyorsan át lehet menni a szavakba is. Sokszor pár percen belül ott van egy olyan önismereti felismerés, ami tisztább, mint amit pusztán gondolkodással el lehet érni.

Ugyanakkor egyfajta tükröt is tartasz? Segítesz közelebb hozni önmagához az embert?

A Watson coachingban az történik, hogy az ember önmagára egy új nézőpontból tud rátekinteni. Nem elsősorban az én értelmezésem a lényeg, hanem az, hogy a kliens saját magából tudja „kihúzni” az információt, és azt meg is tudja fogalmazni.

Időnként megkérdezem, hogy amit én látok, azt mondjam-e el, de a fókusz mindig azon van, amit ő képes kimondani. Nagyon gyakran alkalmazunk szerepcserét is: én felveszem azt a testhelyzetet, amit ő mutat, ő pedig kívülről néz rá saját magára. Ilyenkor mintha egyfajta külső „alter ego”-ként tükröződne vissza önmagának.

Mi történik ebben a helyzetben?

Ebben a helyzetben gyakran megszületik az a felismerés, hogy egy-egy testtartás, mozdulat mennyi belső tartalmat, érzést és történetet hordoz. Innen tovább megyünk: „Ez hogyan van jelen az életedben? Milyen kapcsolatban van a mostani helyzeteddel?” Mivel mindenki valamilyen kérdéssel, dilemmával érkezik, ezek a mozdulatok nagyon gyorsan kapcsolódnak a jelenlegi élethelyzethez.

A kiindulópont mindig a jelen állapota, a „most”, és a vágyott állapot, a „jobb jövő”, amit az illető maga határoz meg. Nem én mondom meg, mi a cél, hanem ő fogalmazza meg. Ez azért fontos, mert ő a saját életének a döntéshozója.

A folyamat egyik kulcsa, hogy először testben is megjelenítjük a vágyott állapotot: hogyan állna, hogyan mozogna, ha már abban az „eggyel jobb” helyzetben lenne. Ezután ezt is reflektálja, és ebből születik meg a pontosabb kép arról, mit is keres valójában.

Dolgozol csoportokkal is. Hogy jelennek meg a fentiek? Milyen a dinamika?

A csoportos folyamat ezt még tovább erősíti: ilyenkor minden résztvevő „tükröt tart” a középpontban lévő személynek, de nem beszéddel, hanem pusztán testtartással, mozdulatokkal. Mindenki abból a saját nézőpontjából mutat vissza valamit, ahol éppen van. Ebben nincs okoskodás, nincs értelmezés, csak megjelenítés.

A végén a középpontban lévő személy ebből a sok különböző visszatükrözésből összerakja a saját belső képét. Ez nem elméleti felismerés, hanem testi-érzeti tapasztalatként áll össze benne. És ez az a pont, ahol megszületik a következő lépés: mit jelent ez a valós életben, konkrét cselekvés szintjén.

Innen már nem csak felismerés van, hanem mozdulat. Egy döntés, egy konkrét lépés a való életben: egy telefon, egy levél, egy beszélgetés, egy megkeresés. A lényeg, hogy elinduljon a viselkedés szintjén a változás.

A folyamat végső értéke számomra mindig ez: történik-e ténylegesen más a mindennapi működésben. Mert lehet valaki rendkívül tudatos, sok mindent érthet magáról, de a valódi kérdés az, hogy ez átmegy-e cselekvésbe. Ha igen, akkor van valódi változás.

A fentiek alapján nálad akkor összekapcsolódik a test és a cselekvés.

Igen, amikor valaki a saját testében érzi meg, hogy „valami nem stimmel”, azt sokkal nehezebb megkerülni. Ráadásul nemcsak önmagát látja meg, hanem mások visszajelzésén keresztül is tükröt kap. És ő maga is tükröt tud tartani másoknak.

Elmondtad, hogy mit adhat azoknak, akik részt vesznek abban a folyamatban, amelyben tükröt tartasz, kísérsz, jelen vagy. Neked mit ad mindez?

Nekem nagyon sokszor egy jó értelemben vett, hátborzongató élményt ad. Azt az élményt, hogy mennyire össze vagyunk kapcsolva egymással. Hogy valahol tényleg egyek vagyunk, és mennyire természetesen tudunk hatni egymásra, akár csak azzal, hogy jelen vagyunk.

És közben az is lenyűgöz benne, hogy ehhez sokszor nem is kell semmi különös. Csak egy közös tér és néhány óra valódi figyelem. És abban a pár órában emberek tudnak olyan felismerésekhez vagy döntésekhez eljutni, amik tényleg számítanak nekik. Egy fél- vagy egynapos folyamat végén sokszor úgy megy haza 3-4-5 ember, hogy valamiben végre elmozdult.

Lehet, hogy hónapok óta nem aludt nyugodtan egy helyzet miatt, és egyszer csak történik benne valami változás. És ha ez például egy kapcsolódási nehézség, akkor az nemcsak rá hat, hanem arra az emberre is, aki a történet másik oldalán van.

Egyszerűen jobb lesz valami. És engem ez elképesztően inspirál és energetizál. Már attól is érzem, hogy mosolygok, hogy beszélek róla. Valahol tényleg éltet ez az egész.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először megfogalmazódott benned, hogy dolgod van az emberekkel, a segítéssel? Vagy ez inkább egy fokozatos felismerés volt?

Őszintén szólva mindig is kicsit irigyeltem azokat a történeteket, amikor valaki azt mondja: „akkor jött egy álom”, vagy „elolvastam egy könyvet, és megváltozott az életem”. Nekem ilyen élményem nem volt.

Én inkább egy lassan érő típus vagyok. Sokáig furcsa is volt számomra, hogy mások mintha gyorsabban, egyértelműbben találnák meg az útjukat. Ma már nem gondolom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak más működés. Valahogy nagyon lassan terelgettem magam ezen az úton.

És érdekes, mert itt újra visszakapcsolódik bennem az a bizonyos „kis Andi”. Valószínűleg benne már nagyon sok minden ott volt csírájában. Csak nekem talán meg kellett élni sokféle tapasztalatot ahhoz, hogy ebből összeálljon valami.

Milyen tapasztalatokat?

Munkahelyi tapasztalatokat, kapcsolati tapasztalatokat, kudarcokat, váltásokat. És most, visszanézve, azt érzem, hogy mindegyik hozzátett valamit ahhoz az eszköztárhoz, amivel ma emberekhez tudok kapcsolódni. Lehet, hogy más úton is eljutottam volna ide. De most pont ez a verzió formálódott ki belőlem.

Volt olyan időszak, amikor már érezted, hogy valami nem a helyén van?

Igen. Például kezdő pedagógusként is sokszor éreztem azt, hogy „jó, jó… de nem egészen ez az”. És bennem van valami nagyon erős belső hajtóerő: amíg nem érzem azt, hogy valóban a helyemen vagyok, addig keresek.

Ezért volt az életemben több olyan döntés is, amikor elengedtem akár egzisztenciális biztonságot, karrierutat vagy kapcsolatokat is. Mert egyszerűen nem tudok hosszú távon benne maradni valamiben, ha mélyen azt érzem, hogy nem az én utam. Ilyenkor vagy addig alakítom a dolgokat, amíg közelebb kerülnek ahhoz, ami igaz számomra, vagy váltok.

Ahogy hallgatlak, mintha az életed folyamatos áramlás lenne. Mintha egy folyó haladna: közben felvesz dolgokat, másokat leráz magáról, alakítja a medrét. Ha már itt tartunk… te úgy érzed, áramlik most az életed?

Igen, ez a folyó-hasonlat egész találó.  Nagyon sok mindenre szoktam használni ezt a „folyóság” képet, de valahogy az életre különösen igaz.

Sok nemet és igent is kimondtál eddig az életedben. Mit gondolsz az igenekről?

Szerintem mindig az „igenek” mentén, a bátor kísérletezés mentén tudunk haladni. Én legalábbis azt tapasztaltam, hogy így kezd el kinyílni a tér körülöttünk, és talán így jön létre az az áramlás is, amiről beszélünk.

Mert félelemből nagyon nehéz nyitottnak lenni. És akkor pont nem halljuk meg azt a bizonyos „pogácsát”, ami kiabálna nekünk az út széléről. Mert megyünk előre, dolgunk van, sietünk, lehajtott fejjel, fülhallgatóval a fülünkben, és közben elsuhan mellettünk egy csomó apró csoda.

Pedig néha elég lenne csak észrevenni egy embert, aki jókedvűen mosolyog ránk az utcán. Nekem például egy ilyen pillanat napokra meg tud maradni. Valaki rám mosolyog teljes természetességgel, és egyszerűen viszem tovább magammal azt az érzést.  És szerintem pont ezek a kis dolgok tartanak áramlásban minket.

Ha már áramlás. Akkor beugrik veled kapcsolatban az áramlás tánc is. Te hogy kapcsolódtál/kapcsolódsz az áramlás tánchoz?

Az áramlás tánc egy szabad tánc. Nagyon sokan azt hiszik, hogy a tánchoz rengeteg minden kell. Pedig igazából csak egy dolog kell hozzá: a saját test, ami már ott van velünk.

És egyébként kell hozzá bátorság is. Ezt magamon is észrevettem. Mert ahhoz, hogy az ember kiálljon egy tér közepére, vagy akár csak a szélére, és megengedje magának a mozgást, ahhoz kell valami belső igen.

Szerintem ez elsősorban nem a többiekről szól. Nem arról, hogy mások mit látnak belőlünk. Hanem arról, hogy saját magunknak mit engedünk meg.

Mit jelent számodra az, hogy „megengedni magunknak” a mozgást?

Pont ugyanazt, mint a Watson coachingban: megengedem-e magamnak, hogy valóban benne legyek a testemben.

Pedig ennek teljesen természetesnek kellene lennie. Elég megnézni egy kisgyereket. Megszólal a zene, és már mozog is: ring a csípője, lobog a haja, nevet, jelen van. Ott még nincs kérdés.

Aztán szépen ránk rakódnak mindenféle korlátok, megfelelések, elképzelések arról, hogy „hogyan kellene” mozogni, viselkedni, kinézni. És ettől szorulunk bele sokszor egy nagyon szűk működésbe.

Te ezért nem tanítasz klasszikus értelemben vett táncot?

Igen. Érdekes módon amióta ilyen alkalmakat tartok, direkt nem mentem el semmilyen hagyományos tánctanfolyam irányába.

Mert ez nem arról szól, hogy megtanuljuk a „jó lépéseket”. Ez egy szabad tánc. Nincs koreográfia, nincs instrukció arra, hogy melyik mozdulat következik. Nincs vezető, aki megmondja, hogyan kell csinálni.

Mert én azt gondolom, hogy a zene és a mozgás eleve ott van minden emberben. És pont az a szép benne, hogy olyan lehet, amilyen ő maga. Nincs rossz mozdulat. Nincs rossz lépés. És ha valami kívülről furcsának vagy viccesnek tűnik? Az is teljesen rendben van. Sőt, sokszor pont ebből születik a felszabadulás.

Talán ez az egyik legnehezebb része felnőttként: újra játszani merni.

Igen. Például megengedni magamnak, hogy furcsa arcot vágjak mozgás közben. Vagy lefeküdjek a földre. Vagy csak teljesen szabadon mozogjak. Gyerekként ez természetes. Felnőttként viszont sokszor felszabadító élmény újra megengedni ezt magunknak. És ráadásul egy olyan térben, ahol mindenki ugyanezt gyakorolja.

Honnan indult nálad ez az egész?

Azt hiszem, három éve, az Everness fesztiválon csapódott belém igazán ez az élmény. Ott találkoztam először mélyebben ezzel a világgal, az ecstatic dance és a szabad mozgás élményével.

És emlékszem, rögtön odamentem a DJ-hez azzal, hogy „ezt hogy lehet csinálni?” Aztán később volt egy kapcsolódás az életemben, akivel együtt kezdtük ezt megélni és szervezni, és ez nagyon meghatározó tapasztalat lett számomra. Azóta már külön utakon visszük tovább ezt, de maga az élmény és a felismerés velem maradt.

Miért fontos neked az áramlás tánc?

Mert azt érzem, hogy ez egy gyönyörű lehetőség arra, hogy az ember egy kis időre visszatérjen önmagához. Abban a két órában nem kell szerepet játszani.

Nem kell anyának, vezetőnek, beosztottnak, partnernek vagy „jól működő embernek” lenni. Egyszerűen csak jelen lehetünk a saját testünkben. És szerintem valahol eredetileg így kellett volna működnünk közösségként is.

Van bármilyen szabály egy ilyen alkalmon?

Nagyon kevés. Például az, hogy nem beszélünk. Mert a hétköznapokban úgyis folyamatosan a fejünk van túlterhelve. Itt inkább az érzelmek, az ösztönösség, a test kap teret.

És persze maga a zene is vezet. Van egy íve: elindul, építkezik, kiteljesedik, majd lecsendesedik. De igazából az egésznek a lényege nagyon egyszerű: kapcsolódni önmagunkkal, kapcsolódni másokkal.

Mit jelent számodra a bátorság?

A bátorság az, ami előrevisz az életben.