Évekkel ezelőtt vettem részt Árpi légzéstréningjén, és már akkor feltűnt a szakmai alázata és a figyelmes jelenléte. Mindenkivel türelemmel és őszinte érdeklődéssel foglalkozott, látszott rajta, hogy szereti, amit csinál. Erős belső motivációja és kíváncsisága folyamatosan új területek felé vezeti. Nemrég jelent meg Pozsonyi Zsolttal közösen jegyzett könyve, A 120 éves terv – A longevity titka. A kötetről, a fiatalokról, a magyar férfi vízilabda-válogatottról, valamint a bátorságról és a fejlődésről beszélgettünk Árpival.

Rengeteg képzésen, továbbképzésen veszel részt, mintha az élethosszig tartó tanulás nálad alap lenne. Olvastam azt is, hogy már egészen fiatalon is nagyon tudatos és kíváncsi voltál. Arra lennék kíváncsi, hogy visszanézve: ez inkább családi minta volt, vagy inkább egy belső, természetes kíváncsiság indított el ezen az úton?

Nem emlékszem mindenre, inkább a szüleimre tudok hagyatkozni. Például már óvodában is voltak ilyen „kattanásaim”, állítólag egyszer a libazsíros kenyeret is elutasítottam a koleszterin miatt. Az egészség-tudatosság amúgy is jelen volt otthon, édesanyám gyermekrendelői asszisztensként, foglalkozás egészségügyi szakápolóként-, később gyógymasszőrként  megalapozta szemléletemet.

Nagyon korán megjelent nálam az, hogy bizonyos témák teljesen beszippantanak. Nem csak „érdekelt” valami, hanem teljesen bele tudtam merülni. Volt, hogy papagájokat tenyésztettem, később filmeket jegyzeteltem ki, abból színdarabot akartunk csinálni, és a mesemondó, versmondó versenyeken is sokat szerepeltem és nyertem.

Akkor a szülői minta nálad meghatározó volt.

Igen, anyukámmal együtt készültünk a fenti versenyekre, visszamondatta velem a szövegeket, és ha hiba volt, újrakezdtük. Akkor ez inkább játék volt, de közben rengeteget adott: szerintem innen jön az olvasás és a szövegekhez való viszonyom is.

Mindig voltak ilyen „korszakaim”, egyszer amerikai foci, máskor teljesen más téma, és mindent nagyon intenzíven éltem meg. A sport is végig jelen volt, de a tanulásban főleg apukám volt a kontroll: ha romlottak az eredményeim, nem mehettem edzésre.

Összességében inkább azt mondanám, hogy ez egy folyamatosan változó, de nagyon intenzív érdeklődési mintázat volt nálam már gyerekkorban is.

Jócskán kijutott akkor neked belső és külső motivációból is…

Az édesapám mindig azt mondta nekünk, hogy az a dolgunk, hogy tanuljunk, minden mást majd ők megoldanak. Erre kellett fókuszálnunk.

Később, amikor pedagógusként a záróvizsgámon az életutamat is be kellett mutatni, újra előjött ez a gondolat: „tanulni, tanulni, tanulni”. Akkor derült ki számomra, hogy ez egy Lenin-idézet, ami apám elmondása szerint náluk is ki volt írva régen az iskola falára. Gyerekként én ezt azt hittem, hogy az ő saját mondása.

Számomra ez az egész inkább arról szól, hogyan öröklődnek tovább mondatok és szemléletek. És ma már azt gondolom, hogy ha egy dolgot szeretnék továbbadni, az az, hogy a gyerekek szabadon érdeklődhessenek, tanulhassanak.  Mert szerintem az érdeklődés és a tanulási vágy az egyik legerősebb eszköz arra, hogy az ember jól tudjon alkalmazkodni a változáshoz.

Hogyan látod ezt egykori pedagógusként: mennyire nehezebb a mai gyerekeknél a motivációt és a tudatosságot kialakítani, akár tanulásról, akár egészséges életmódról van szó?

Én két részt látok ebben. Az egyik, hogy szerintem a mai információtömegben a Z-generáció sokkal „hipertudatosabb” bizonyos dolgokban. Olyan témák jönnek szembe velük nagyon fiatalon, mint a longevity, a különböző optimalizációs trendek, vitaminok, életmódtervek stb, Nekünk ez gyerekként egyáltalán nem volt téma. Mi inkább kint voltunk az udvaron, játszottunk, elvoltunk reggeltől estig. Más volt a világ struktúrája, kevesebb ingerrel, egyszerűbb keretek között.

Most viszont van egy olyan érzékenység és tudatosság ezekben a témákban, ami sokszor nem feltétlenül belső, egészséges igényből fakad, hanem kívülről jön rájuk. És ez néha át tud fordulni egyfajta nyomásba vagy szorongásba is, egy ilyen „longevity-fixáció” jellegű működésbe, ami akár már az idősebb korosztályban is megjelenik.

Látom azt is, hogy olyan dolgokkal foglalkoznak nagyon korán, amik korábban fel sem merültek. Például egy 18 évesnél már téma, hogyan optimalizálja a kognitív teljesítményét, milyen kiegészítőket szedjen, hogyan „fokozza a működését”. Ezek nálunk egyáltalán nem voltak jelen.

Mi az, amit még ennél a generációnál látsz?

Sokkal nagyobb a csábítás, és sokkal több információ zúdul egyszerre a fiatalokra, emiatt nehezebb a szűrés és nehezebb megtalálni a helyes irányt. Minden egyszerre van jelen, és nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy az ember csak a felszínt látja, főleg a közösségi médiában, ahol a „top 1%” életmódok dominálnak. Ezek nagyon erősek, nagyon jól eladhatók, miközben hiányoznak mögülük az alapok és a „miértek”. Az alapok megtanulása viszont lassú, időigényes folyamat, ami kevésbé látványos, ezért sokszor háttérbe szorul.

A személyes kapcsolódásokat és a kommunikációt nézve azt látom, hogy sok esetben gyengébb a személyes kapcsolódás, és emiatt a vélemények is kevésbé vannak kimondva. Nem feltétlenül kell minden helyzetben konfrontáció, de néha hiányzik az, hogy valaki egyértelműen képviseljen egy álláspontot. Ha ez hiányzik, akkor a vélemény nem tudja megvédeni az embert, és ez bizonytalanságot is szülhet. Vannak extrém példák mindkét irányba: akik nagyon túltudatosak és mindent kontrollálnak, vagy akik teljesen szétesnek ebben az információáradatban, de ez nem az általános.

A testtel való kapcsolat és a mozgás szerepe hogyan jelenik meg szerinted?

Most például volt egy hír, hogy a mindennapos testnevelés kikerülhet a kerettantervből, és összefüggésbe hozták az elhízás növekedésével. Ez szerintem nagyon leszűkíti a képet. A mozgás nem csak az elhízásról szól. Bizonyítottan hat a tanulmányi teljesítményre, a stresszkezelésre és a mentális állapotra is. 

A mindennapos testnevelés szerintem jó irány, a probléma inkább a megvalósítással van. Sok helyen hiányzik a megfelelő infrastruktúra, a szakmai háttér vagy egyszerűen túlterheltek a pedagógusok.

Nem minden intézményben adott a magas színvonalú testnevelés lehetősége. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a napi mozgás alapvető szükséglet, ezért fontos, hogy minden gyerek rendszeresen mozogjon.

Korábban az igazolásokkal lehetett kiváltani a testnevelésórákat azoknak, akik sportegyesületben edzettek. Ezt bizonyos keretek között elfogadhatónak tartom, de csak akkor, ha valóban ellenőrizhető, hogy a gyermek részt vett az adott foglalkozáson.

A diplomamunkámban is foglalkoztam ezzel a témával. Az egyik érdekes kutatási eredmény szerint nem feltétlenül mozognak többet azok a gyerekek, akik rendszeresen sportolnak. Ennek oka, hogy az edzéseken elfáradnak, ezért a nap hátralévő részében kevesebb spontán mozgást végeznek. Így az összes napi aktivitásuk nem feltétlenül lesz lényegesen magasabb, mint azoké, akik csak a testnevelésórákon vesznek részt.

És mi lehet a mentális egészség szerepe?

A testnevelésnek nemcsak a mozgásról kellene szólnia, hanem arról is, hogy a gyerekek megértsék a pihenés, a stresszkezelés és a feltöltődés jelentőségét. Én például tartottam gyerekeknek légzőgyakorlatokat, és láttam már iskolai környezetben is jó kezdeményezéseket. Egy tanító jógaoktatói végzettséggel rendelkezett, és rendszeresen beemelte a jógát a foglalkozásokba.

Szerintem fontos lenne megtanítani a gyerekeknek, hogyan tudnak időnként kikapcsolni, hogyan kezeljék a stresszt, és egyáltalán hogyan működik a szervezetük ilyen helyzetekben. Sokszor érzik a feszültséget, de nem értik annak okát, és alábecsülik, mennyi inger és hatás éri őket nap mint nap.

Nemrég olvastam egy könyvet, amely szerint egy átlagos emberre naponta körülbelül 32 gigabájtnyi információ zúdul. Ez nagyjából 17 újság tartalmának felel meg. Néhány évtizeddel ezelőtt ennek csak a töredékével találkoztunk. Ma már annyira természetesnek vesszük ezt az információáradatot, hogy sokszor fel sem merül bennünk: talán ezért vagyunk folyamatosan fáradtak és mentálisan túlterheltek.

Összességében mit gondolsz erről a generációs különbségről?

Szerintem sokkal több információjuk van, ami egyszerre előny és hátrány is. Ez megnehezíti az irányok közötti eligazodást. Hiányoznak az alapelvek és a mélyebb „miértek”, mert ezek lassan épülnek fel, és a mai gyors világ kevésbé ad rájuk teret. Emiatt könnyű a felszínes, gyorsan fogyasztható tartalmak felé elmozdulni.

Ugyanakkor van egy nagyon erős pozitív oldal is: sokkal tudatosabban jelölik ki és védik meg a saját határaikat.Ez egy olyan szemlélet, amiből a korábbi generációk is sokat tanulhatnak. És összességében azt gondolom, hogy minden generáció tud adni valamit a másiknak, ebből a szempontból ez a mostani sem kivétel, csak más területeken erős.

Ha most félretesszük a jelenlegi oktatási rendszert, és teljesen szabad kezet kapsz: hogyan nézne ki a te ideális iskolád?

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy alternatív gimnáziumba jártam, és csak utólag ismertem fel, mekkora előnyt jelentett ez. Rengeteg csoportmunka és projektalapú feladat volt, ami sokkal közelebb áll ahhoz, ahogy a való életben működünk.

Persze akkor sokszor viccelődtünk azon, hogy egy ember dolgozik, három meg nézi, de valójában már ott megtanultuk a csoportdinamikát, a szerepeket, az együttműködést. Én ezért nagyon sok csoportmunkát hagynék az oktatásban, mert a közösség szerintem az egyik legfontosabb pillér.

Mit tanítanál másképp a mai információs világban?

Szerintem az egyik legfontosabb készség ma az információszűrés. Nem az a kérdés, hogy hozzáférünk-e a tudáshoz, hanem hogy tudunk-e különbséget tenni hiteles és hiteltelen információ között.

Nagyon tetszik az a megközelítés, amikor egy témát nem addig tanulunk, amíg vissza tudjuk mondani, hanem addig, amíg mindkét oldalát képesek vagyunk megérteni és megvédeni. Meg kellene tanulni érvelni, vitázni, forrásokat ellenőrizni és tények alapján gondolkodni.

Akár idősebb diákoknál még álhíreket is be lehetne vinni a tanórára. A vizsga nem az lenne, hogy ki tudja bemagolni a választ, hanem hogy ki tudja kideríteni, mi az igazság, és hol keresse meg hozzá a megfelelő információt.

Említetted azt a rengeteg információt, ami a gyerekekre, sőt mindenkire zúdul nap mint nap. Hogy lehetne szerinted kreatívan szörfözni az információhullámokon?

Nagy hatással volt rám a Building a Second Brain gondolata, amely arról szól, hogy érdemes egy saját, digitális tudásrendszert építeni. Nem a bemagolásra helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy az információkat szűrjük, egyszerűsítsük, rendszerezzük, és olyan logika szerint tároljuk, hogy később könnyen vissza tudjunk nyúlni hozzájuk.

Ha ezt már fiatal korban elkezdjük, akkor olyan, mintha folyamatosan befektetnénk a saját tudásunkba. Az összegyűjtött információkat később újra felhasználhatjuk, összekapcsolhatjuk, továbbgondolhatjuk. Az agy ugyanis nem elsősorban adattárolásra lett kitalálva, hanem gondolkodásra. Sokkal hatékonyabban működik, ha a rengeteg információt rendszerekbe szervezzük, és szükség esetén elő tudjuk venni.

A kreativitás is nagyrészt abból fakad, hogy különböző területekről származó információkat tudunk összekapcsolni. Ehhez azonban először tudnunk kell, hogy ezek az információk hol vannak, hogyan férünk hozzájuk, és milyen kapcsolatban állnak egymással.

Mi a helyzet a táplálkozással?

Láttam jó példát is. A Grosics Sportiskolában, ahol tanítottam, az igazgató nem engedte az ultrafeldolgozott élelmiszereket az iskolai büfében. Ez szerintem jó irány. Ugyanakkor a közétkeztetés minőségével sok helyen továbbra is komoly problémák vannak.

Remek példa ugyanakkor Japán, ahol a gyerekek maguk szedhetik ki a friss alapanyagokból készült adagjukat. Ez egy apróságnak tűnhet, pedig rendkívül fontos szerepe van abban, hogy megtanuljanak felelősen dönteni az étkezésükről.

Az étkezés ráadásul közösségi élmény is. Nem csak arról szól, hogy energiát viszünk be, hanem arról is, hogy időt töltünk együtt.

A Libertine Könyvkiadónál jelent meg A 120 éves terv – A longevity titka című könyvetek, amelyet Pozsonyi Zsolttal közösen írtatok. Mi adta az ötletet a könyvhöz? Mi volt az a pont vagy felismerés, amikor azt mondtátok: ebből könyvet kell írni?

Őszintén szólva, mi egyáltalán nem úgy indultunk neki, hogy könyvet akarunk írni. Másfél-két éven keresztül inkább csak folyamatosan beszélgettünk egymással. Mindketten olvastuk a kutatásokat, cikkeket, tanulmányokat, és volt egy közös mappánk, ahová bedobáltuk az érdekes anyagokat. Ha valamelyikünk talált valamit, ami izgalmas volt, ment a mappába, aztán később elővettük és átbeszéltük.

Idővel elképesztő mennyiségű anyag gyűlt össze, de még ekkor sem könyvben gondolkodtunk. Körülbelül másfél évvel ezelőtt merült fel először, hogy talán készíthetnénk egy kisebb e-bookot, amit elérhetővé teszünk az érdeklődőknek.

Mi volt az a pont, amikor az e-book ötletéből valódi könyv lett?

A fordulópont teljesen váratlanul jött. Egyik nap megjelent az edzőteremben Szabados Ági, a Libertine alapítója, és beszélgetni kezdett Zsolttal. Szóba került a longevity, Zsolt mesélt neki néhány kutatásról és összefüggésről, Ági pedig egyszer csak azt kérdezte: „Miért nem csináltok ebből könyvet?”

Ezen először mi is meglepődtünk. Addig valahogy nem gondoltuk, hogy ez könyvként is megállná a helyét. Viszont ha már könyv, akkor azt nagyon komolyan akartuk venni. Innentől kezdődött egy rendkívül intenzív időszak: rengeteget olvastunk, kutattunk, ellenőriztük a forrásokat, és heti szinten húsz órákat biztosan beletettünk az írásba.

Ráadásul a folyamat közepén még az is felmerült, hogy talán nem lesz belőle semmi. Ági őszintén elmondta, hogy a Libertine elsősorban szépirodalmi könyvekkel foglalkozik, és nem biztos benne, hogy egy ilyen témájú könyv megtalálja a közönségét. Zsolt azonban végig hitt benne, és azt mondta: „Higgyétek el, erre van igény.”

Végül igaza lett. Ma pedig már ott tartunk, hogy a könyv a Libertine legjobban fogyó kiadványa lett, hála az égnek.

Hogyan került fókuszba a longevity témakör?

A „longevity” szemlélet nálam onnan ered, hogy erőnléti és személyi edzőként is dolgozom, csoportos edzéseket pedig már 2014 óta tartok. Elég korán elkezdtem ezzel foglalkozni. Már középiskolásként is szerettem a sportot, és bár akkor még nem volt reális cél az élsport vagy az olimpiai szint, úgy gondolkodtam, hogy ha most elkezdem, akkor idővel edzőként előnyt tudok szerezni.

Így nagyon korán edzői szemléletben kezdtem gondolkodni. Volt, hogy a barátaimnak a Margitszigeten két TRX-et rögzítettem egy fára, mert nem volt pénzünk terembérletre, és Érdről vonatoztam be, hogy megtartsam az edzést. Innen indult az egész.

A longevity szemlélet pedig abból a sokéves tapasztalatból nőtt ki, hogy az edzés és az életmódváltás nemcsak a testalkatra van hatással, hanem az egész életminőségre is. Láttuk, hogyan változnak az emberek: fizikailag erősebbek lesznek, mentálisan stabilabbá válnak, és sok esetben még gyógyszereket is el tudnak hagyni.

A könyvben erősen megjelenik, hogy nem radikális változtatásokban gondolkodtok, hanem alapelvekben és kis lépésekben. Hogyan látod ezt a gyakorlatban? Inkább van egy univerzális rendszer, vagy teljesen egyénfüggő, hogy kinél mi működik?

Mi direkt az alapelvekre fókuszáltunk, és nem akartunk még egy „nagy igazságot” kimondó könyvet írni. Inkább azt látjuk, hogy a fitness és az egészségiparban voltak nagyon erős hullámok: mindig volt egy aktuális trend, hogy mi a „jó edzés”, mi a „helyes táplálkozás”, futás vagy súlyzózás, és így tovább. Ezek a szélsőségek mostanra kezdenek lecsendesedni, mintha az inga visszatérne középre.

Akkor jól értem, hogy inkább az alapelvek univerzálisak, de az indulási pont egyéni?

Igen, pontosan. Az alapelvek mindenkinek működnek, viszont nem mindenki ugyanott kezd.

Pont ezért van a könyv végén egy kvadráns rendszer is, ahol az ember egy önértékelés alapján meg tudja nézni, hol tart, és hol vannak a „low hanging fruit” területek, ahol érdemes elindulni. Edzőként is azt látom, hogy például nálam az edzés és a táplálkozás már stabil, ott inkább finomhangolás van, de a regeneráció (alvás, stresszkezelés) sokkal nagyobb figyelmet igényel.

Én most ebben is tovább tanulok, főleg alvás és stresszmenedzsment irányban, mert itt látom a legnagyobb fejlődési lehetőséget saját magamon is.

Szóval az alap működik mindenkinek, csak a belépési pont más. Egy dietetikustól hallottam egy nagyon jó mondatot: az egyéni konzultációk végén sokszor ugyanazt mondja el mindenkinek, csak az a különbség, hogy ki honnan indul. És ez nagyon igaz erre a területre is.

Nem az a kérdés, hogy mindenki teljesen egyedi rendszert igényel, hanem az, hogy mi a kiindulási pont, mennyi a tudás, és még fontosabb: mennyi a gyakorlati hajlandóság. Ez dönti el, hogy valaki hol tart ezen az úton.

Azt mondtad, hogy jelenleg a stresszmenedzsment és az alvás területén érzed azt, hogy még fejlődnöd kell, és ebbe az irányba is képzed magad. Ez nálad egy általános működés is az életben? Tehát amikor valamivel elkezdesz foglalkozni, vagy érzed, hogy ott van dolgod, akkor automatikusan mész utána és beleállsz a tanulásba, mélyebb megértésbe?

Igen, alapvetően ez rám jellemző. Ha valamivel elkezdek foglalkozni, és érzem, hogy az fontos, akkor elég gyorsan belemegyek mélyebben is. A legnagyobb kihívásom inkább az, hogy nagyon sok minden érdekel egyszerre. Sokszor ez azt eredményezi, hogy párhuzamosan több irányba is elindulok. Ezen most tudatosan próbálok változtatni.

Például már nem olvasok egyszerre több könyvet, hanem igyekszem egyre fókuszáltabban haladni. Ugyanez igaz a képzésekre is: sokszor megveszem őket, de nem kezdem el azonnal, így most ezeket is rendszerezem, priorizálom.

Ezért kezdtem el foglalkozni olyan rendszerekkel, mint a Building a Second Brain, vagy olvastam a Deep Work-öt is, mert ezek pontosan arról szólnak, hogyan lehet a figyelmet jobban fókuszálni és csatornázni.

Hogyan néz ki nálad az, amikor ezt a sok érdeklődési irányt próbálod tényleg egy rendszerbe rendezni a mindennapokban?

Egyre inkább azt látom, hogy hosszú távon az egyik legértékesebb képesség az, ha az ember tudja kezelni a saját figyelmét. Az agy nem igazán multitaskingra van tervezve, vagy ha igen, annak ára van: romlik a fókusz, és sokkal könnyebben kizökkenthető lesz az ember.

Nálam ez most egy tudatos munka. És ez nem csak a tanulásra igaz. Például a pszichológia is ilyen terület volt: hosszabb ideig kerestem a megfelelő szakembert, tudatosan foglalkoztam vele, és amikor végre megtaláltam, akkor is időt adtam magamnak arra, hogy elkezdjem a folyamatot.
Azt érzem, hogy nem lehet csak egy-egy pillért túltolni, akár munka, akár fejlődés, akár mentális oldal, mert hosszú távon egyensúly kell ezek között.

Előadó, oktató, szakmai koordinátor, edző: sok különböző szerepben dolgozol, és ezek közül az egyik legkiemelkedőbb a Magyar férfi vízilabda-válogatott mellett erőnléti edzőként végzett munka. Hogy jött az életedbe ez a nagyszerű lehetőség?

Én valahogy mindig úgy működtem, hogy ezek a dolgok már nagyon korán ott voltak a fejemben. Nem konkrétan az, hogy vízilabda-válogatott, hanem inkább az a kép, hogy egyszer lesz „magyar címeres” közeg, hogy ilyen szintű dolgok része leszek.

Hogyan lehet, hogy ez a kép ennyire korán és ennyire stabilan megjelent benned?

Volt ebben valami nagyon erős belső kép, ami nem tudatosan lett kitalálva, inkább csak ott volt, és valahogy végigkísért. És ez nem olyan, hogy néha eszembe jutott, inkább az, hogy minden nap ott volt a fejemben, középiskola óta szinte folyamatosan.

És közben lehet erre mondani bármit, akár azt is, hogy ez valami vonzás törvénye szerű dolog működik, nem tudom pontosan. De az biztos, hogy mentálisan ez mindig ott volt, mintha folyamatosan „villogott” volna.

Volt olyan időszak is, amikor ez nagyon furcsa formát öltött: egy nehezebb periódusban például egy teljesen hétköznapi helyzetben, vacsora közben, egy paradicsom valahogy fejben „átalakult” egy jelképpé, és abba kapaszkodtam bele.

Minek az eredménye, hogy végül valóra vált, ami a fejedben már korábban létezett?

A Magyar férfi vízilabda-válogatotthoz való bekerülés egy nagyon konkrét szakmai folyamat eredménye lett. Társszerzőm volt a szakmai elődöm, Pozsonyi Zsolt, illetve egy egyetemi tanárom, aki nagyon szigorú, de meghatározó ember volt az életemben.

Az olimpiai ciklus után újra kellett szervezni a stábot, és valahogy két külön szálon is ugyanaz a név került elő: az enyém. Ez már önmagában egy nagyon erős visszajelzés volt. Amikor pedig felhívtak, hogy ebből tényleg lehet valami, aznap konkrétan nehezen tudtam „normálisan működni”.

Hogy egy ilyen pillanat egy emberre, amikor hirtelen valósággá válik az, ami addig csak kép volt?

Ez kívülről egy álom. Pont az, ami miatt ezt elkezded. Hogy egyszer ott lehetsz, és a világ legjobbjai mellett dolgozhatsz. Ráadásul egy olyan sportágban, ami itthon is kiemelt, és ahol tényleg komoly elvárások vannak. És közben ez nem csak megtiszteltetés, hanem brutális felelősség is.

Hol érzed ezt a felelősséget a legerősebben a mindennapi munkában?

Ami itt igazán nehéz, az az emberi oldal: nagyon erős személyiségek, sokszor hatalmas egók dolgoznak együtt, és neked kell megtalálni, kinek hogyan lehet úgy visszajelzést adni, hogy az működjön.

Hogyan lehet felismerni, hogy kihez hogyan kell szólni?

Nem egyforma mindenki. Van, akit direktben, van, akit finoman, van, akit röviden, van, akit kérdésekkel lehet elérni. És ezt gyorsan fel kell térképezni. Az első pár találkozásnál sokszor eldől, hogy mi működik és mi nem. És nem manipuláció. Inkább egy fajta összehangolódás.
Hogy megtalálod azt a közös ritmust, amiben a másik is érti, mit akarsz, és te is érted, ő hogyan működik.

Mi történik, ha ezt valaki nem tudja gyorsan megérezni? Ha az első egy-két alkalom után nem tud ráhangolódni az emberre?

Ha azt akarod mondani, hogy az első két alkalom után nem tudod „elkapni a ritmust”, akkor valószínűleg nem fog működni. Tehát nagyon gyorsan fel kell mérned, le kell „olvasnod” az embert.

Nálad ez hogyan működik?

Én ezt természetesen, a fentiek szerint csinálom, és általában tud működni, és ezért vannak olyan tanítványok, akik a város másik végéből évek óta járnak hozzám edzeni, olyanok, akik hosszú évek óta vannak velem. Ijesztő néha, hogy egy 60–75 perces edzés alatt többet kapcsolódok valakihez, mint a saját családja vagy a párja.

Mert ha ezt lebontjuk: mennyi minőségi, fókuszált figyelem van két ember között? Hazamegy, fél óra sorozat, hétköznapi dolgok, hétvégén edzés, és közben lehet, hogy te vele hetente kétszer olyan intenzitásban vagy jelen, ami minőségben sokszor erősebb, mint más kapcsolatai.

És pont ezért kezdtem el azon gondolkodni, hogy a regenerációba nekem is sokkal többet kell tennem.
Mert alapvetően én azt hittem magamról, hogy ilyen funkcionális extrovertált vagyok, de közben van egy része ennek, ami nagyon lemerít.

Hogyan vetted észre, hogy ez nem csak „energia”, hanem konkrét terhelés?

Egyszer ezt össze is számoltam: heti szinten kb. 150 emberrel foglalkozom. És a nagy részénél fejben ott van, hogy hol hagytuk abba, mi van vele most, mi történt a családjában, mi a problémája, mi történt vele az elmúlt időszakban. Ez egy állandó „információs zsizsegés”.

Ha ezt érzelmileg is jól kezeled, és közben vissza is kell ebből építeni őket, az nagyon komoly terhelés. Erről szerintem az edzői szakmában keveset beszélünk, pedig minden segítő szakmában jelen van, főleg ilyen létszámnál. Egyszer volt egy nagyon erős kontrasztélményem is, amikor a férfi vízilabda-válogatottól mentem át egy kerekesszékes lányhoz.

Ha már a 120 éves terv is felmerült, te hogyan látod a saját következő időszakodat ebben a hosszú távú képben, merre tartanál tovább?

Pont most indul egy együttműködésünk a pécsi vízilabdánál, ahol mentorként leszek jelen. És közben bennem az is ott van, hogy én még magamat is inkább egy tanuló embernek látom ebben a szerepben, mert mindig is úgy működtem, hogy kerestem a mentorokat, akiktől tudok tanulni.

És amikor azt mondták nekem, hogy „ha ennyit tanulsz, akkor ideje másokat is mentorálni”, az valahol egy természetes következő lépés lett. Én alapvetően továbbra is a tanulás irányában gondolkodom, csak közben már máshol vannak a hangsúlyok.

Ha a következő időszakodat nézed, mi az, amin most a legtudatosabban szeretnél változtatni vagy finomítani?

Jelenleg például azt látom, hogy szeretnék egyre több mindent elengedni, ami már nem ad annyi pluszt, és sokkal tisztábban meghatározni, mire teszem a fókuszt. Szeretnék több minőségi időt tölteni a feleségemmel, a családdal is, mert az, hogy idáig eljutottam, az nagy részben a húszas éveim intenzív, sokszor túlterhelt időszakának is köszönhető.

És közben azt is látom, hogy egyre inkább szeretnék más szakembereknek, edzőknek segíteni abban, hogyan lehet rendszereket építeni, hogyan lehet ezt a fajta munkát fenntarthatóbban csinálni. Valahol továbbra is edzőként gondolok magamra a jövőben is. Ha megnyerném a lottóötöst, akkor is ezt csinálnám, mert egyszerűen ez az, amit szeretek.

Mit jelent számodra a bátorság? 

Hogy élek a lehetőséggel.

Tehát talán az, hogy abszolút megijedhettem volna rengeteg szituációban, hogy úristen nem tudok megírni egy könyvet, ez még nincs itt az ideje, nem tudok egy vízilabda válogatottal foglalkozni, hisz a magyar érmek sorsa múlik rajta. Nem kezdhetek el emberekkel ilyen szinten foglalkozni, mert az egészsége múlik rajta. Tehát annak ellenére, hogy nem vagyunk minden tudás birtokában, fontos felismernünk: nem is kell mindent tudnunk ahhoz, hogy elkezdjünk valamit.

A bátorság arról is szól, hogy valahogy jobban megmutatjuk a sebezhetőbb részünket, azt, hogy nem tudunk mindent, akár az érzéseinket is jobban ki tudjuk fejezni. A bátorság sokszor azt jelenti, hogy a gyengeségeink irányába is képesek vagyunk elindulni.