Kommunikációs baklövés, ami veled is megeshet

Erik coaching

Hibáztam. Egy olyan szituációban, amivel fiatalokkal foglalkozva elég sokszor találkozom, mégis most a rutin, a tapasztalat édeskevésnek bizonyult. Hogy a történet ne érjen véget tragikusan, az egy nehéz „mentésnek” volt köszönhető. Ismerd meg a két főszereplőt, akik közül az egyik akár te is lehettél volna!

Izzott a sportcsarnok.

A hazai csapat nagy energiákat mozgósítva többször is átvette a vezetést, majd a vendégek kiegyenlítettek, aztán egy sikeres védekezés után szabaddobáshoz jutottak.

Pár másodperc volt hátra.

A labda villámgyorsan kézről kézre járt, majd egy átlövés után a kapuban landolt. Az időmérő szerkezet szerint időn túl.

Ekkor szabadult el a pokol, kívül, és főleg belül is.

Mert az igazi pokol belül van

A vendégjátékosok hevesen reklamáltak, arra hivatkozva, hogy a gól bizony érvényes, míg a hazaiak egyértelműen jelezték, a gól időn túl született.

Ekkor egy hölgy határozottan jelezte a játékosoknak, hogy hiába reklamálnak, a gól érvénytelen. A viszontválaszukat (nem pont a mondatok, hanem inkább a hogyanjuk) akkor és abban a pillanatban tiszteletlennek, felháborítónak találtam.

Dúlt a harag (a pokol) bennem, így szólítottam meg a játékost.

A dühcsomaggal még nem is lett volna probléma, ha tudatosítom magamban, és nem hagyom, hogy irányítson. Többnyire egyébként sikerül kifejezésre juttatnom az adott érzelmet, most mégsem ment.

Nagyon nem.

Számonkértem a játékost, minősítettem, elmondtam neki, hogy mit kellett volna csinálnia. A mondandómat pedig egy haragos beszólással zártam.

Mondanom sem kell, nulla foganatja lett, sőt még inkább mérgesebb lett a játékos, és bennem sem lett nyugodtabb az amúgy is hánykolódó tenger.

A srác később (némi tanári behatásra) bocsánatot kért a hölgytől, és látszólag rendeződtek a dolgok.

Bennem azonban nem.

Szembenézés + kimondás= nyugalom

Bár a srác bocsánatkérését követően kezet fogtam vele, mégis maradt bennem jócskán hiányérzet.

Az elmulasztott szavak miatt.

Ezért hát végeztem egy kis nyomozást, mire megtaláltam a fiú elérhetőségét.

Nyitottan fogadta a megkeresésemet. Közel negyedórán keresztül beszélgettünk.

Abban egyetértettünk, hogy hölgyekkel (sőt mindenkivel) bántó stílusban kommunikálni vérciki kategória.

Újfent elnézést kért, aztán talán olyat tapasztalt, amire nem igazán számított.

Én is elnézést kértem tőle, hogy letámadtam, és dühösen beszéltem vele.

Aztán diskuráltunk a tanulmányairól, céljairól, sportról, nyilvános beszédről is.

Nyugodtan, békében köszöntünk el egymástól.

Már nem háborgott a belső tenger.

És miért tettem „közszemlére” ezt a baklövést?

Legyen szó munkahelyről, iskoláról, mindennapi párbeszédről, minduntalan felbukkannak olyan szituációk, amikor a másikra fogjuk dühünket, elkeseredettségünket, fortyogó mérgünket.

Elmondjuk a másikat ilyennek-olyannak, elküldjük melegebb éghajlatra, mindent megteszünk azért, hogy a másikban lássuk meg a „bűnöst”.

Hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk az érzelmek, ahelyett, hogy mi uralnánk őket.

Persze, leírni a könnyű, elméletben mindenki világbajnok, aztán amikor eljön az „éles” szituáció, valahogy elfelejtődnek a könyvben olvasottak, a kommunikációs képzésen tanultak.

Hibáztam. Hogy hangzik?

Nem túl népszerű szó a hibáztam.

Főleg nem a 21. században, amikor

  • a közösségi médiás posztok csak az adott egyén nagyszerűségéről, sikereiről, mindenhatóságáról szólnak,
  • a politikusok egymást pocskondiázva, a másikat kifigurázva igyekeznek sohasem volt erejüket fitogtatni,
  • a véleménykülönbség miatt inkább nem is beszélnek egymással emberek.

Hagyni, hogy igazán lássanak

Megmutatni az esendőséget, hibákat, vállalni azt, hogy itt meg itt megbotlottunk, de legközelebb már belenézünk a tükörbe, hatalmas kockázat.

Ahogy Brené Brown, Houston-i Egyetem kutató professzora fogalmaz:

„Annak a tudata, hogy ahhoz, hogy egy kapcsolat kialakulhasson, meg kell engednünk, hogy lássanak minket. Igazán lássanak.”

Személy szerint örülök, hogy beszéltem a fiúval. Persze, a legjobb az lett volna, hogy ha meg sem történik a szituáció.

De akkor most ez a cikk sem született volna meg.

És az sem, hogy olyat „reklámozzak”, ami nem túl menő kategória manapság: a hibák vállalása.

Jelentős leckét kaptam, ami csak akkor „ér” valamit, ha a következő helyzetben már „tudom a dolgom”, érzelmeim uralója leszek.

Ha megesett veled a fentihez hasonló történet, kérlek oszd meg velem!

Facebook
Email
Twitter
LinkedIn
Pinterest