Ruff-Kiss Ágnes számára a logopédia nem csupán technikai tudás, hanem mély emberi kísérés is. A hivatása gyökerei gyerekkoráig nyúlnak vissza, mégis hosszú út vezetett odáig, hogy saját hangját megtalálva másoknak is segíthessen ebben. Ma már egyéni és csoportos folyamatokat vezet, színművészekkel, felsővezetőkkel, gyerekekkel is dolgozik, és hisz abban, hogy a felszabadult, önazonos beszéd az életminőséget is megváltoztatja. 

Édesanyád a logopédus hivatást választotta. Mennyire volt ennek alapján egyértelmű számodra, hogy beszédtanárrá válj?

Igen, akár eleve elrendeltségnek is tűnhet. Gyerekként azt láttam, hogy aki édesanyámhoz jött, annak sokkal jobb lett a beszéde. Óvodában ráadásul a beszédhibák javítása még dinamikusabban, látványosabban történik. Édesanyám mindig szeretettel fordult a gyerekekhez. Mindig jó érzés kerített hatalmába a logopédiai fejlesztőszobájában. Ugyanakkor jártam szorgalmasan szavalóversenyekre, szépen beszéltem gyerekként, sokáig mégsem tudtam középiskolában, hogy merre szeretnék továbbmenni, de annyit igen, hogy humán érdeklődésű vagyok. Érdekelt a pszichológia és a HR, de aztán a logopédia szakra vettek fel. Abban biztos voltam, hogy felnőttekkel szeretnék foglalkozni.

Azt mondtad, hogy aki édesanyádhoz jött, annak sokkal jobb lett a beszéde. Valahogy úgy képzelem ezeket a folyamatokat, hogy nemcsak a beszédük változott meg pozitív irányban, hanem az életük is jobbá válhatott azzal, hogy megtanultak szebben, kifejezőbben, érthetőbben beszélni.

Igen, gyerekként láttam az örömöt, amikor valaki markáns fejlődésen megy keresztül, hogy sikerül elérnie azt, hogy már mindenki jobban érti őt. Bennem is sokáig az a sztereotípia volt, hogy a logopédus csak a beszédet fejleszti, és ezzel vége a történetnek. Pedig sokkal többről van szó.

Neked mit jelent a logopédia?

Sokkal több mint technika. Több mindenre hat. Ahogy elkezdtem magamban lebontani a falakat, úgy tárult fel előttem az, hogy itt bizony nemcsak az emberek beszédtechnikájára lehetek hatással. Mert sokan azt képzelik, hogy állandóan javítgatom a másik beszédét, a -ban, -ben ragokat kíméletlenül helyre rakom, vagy ostorral csapkodom az emberek hátát a nyelvtani szabályok miatt. Abszolút nem erről van szó. Szeretném a hozzám fordulókat abban segíteni, hogy felszabadultan, önazonosan beszéljenek. 

Ezt hogy éred el?

Ehhez a pozitív visszajelzések által vezet az út az én hitem szerint. Azt emeljem, erősítsem a másikban, ami jó, ami egyedi, ami különleges. Persze, lényegesek a fejlesztendő területek is, amelyeken szintén dolgozunk. Felemelő látni, ahogy kibontakoznak, kinyílnak a folyamat során.

Mi történik a kibontakozás során?

Mintha belépési engedélyt kapnék a belső világukba. Mert egy technikai hiba, nem jól pörgetett r hang, zártabb beszéd mögött néha felsejlik egy szomorú gyerekkori emlék, frusztráló szülői attitűd, degradáló pedagógusi visszajelzés is.

Mit teszel ilyenkor?

Empátiával fordulok az emberhez és az ő problémájához. Megértéssel fogadom, és ha azt látom, hogy mély a helyzet és van rá nyitottság, akkor tovább irányítom egy szakemberhez. Sokszor megtörténik velem az is, hogy az ügyfelem nemcsak hozzám jár, hanem coach, pszichológus, kineziológus, vagy természetgyógyász segítségét is igénybe veszi. De van olyan is, amikor valakiben a közös munka során születik meg egy komoly felismerés az életére vonatkozóan.

Ugyanakkor szeretsz csoportokkal is dolgozni.

Igen, a csoport izgalmas, mert ahogy egy idő után fesztelenül és feszültség nélkül tudnak önmaguk lenni az emberek, az valami csodálatos. Egy biztonságos, megtartó közeg, ahol humorral kezeljük a helyzeteket. Amikor már nyitottan fogadják egymás esendőségét, hibáit, és együtt tudnak fejlődni — ez az, ami számomra igazán értékes. Ráadásul a csoportban sokféle visszajelzést kapunk, amit egyéni munkában talán nem, hiszen ugyanaz a helyzet, probléma több ember szemüvegén keresztül válik igazán láthatóvá.

Hogyan hat rád az, hogy csoportokat kísérsz és vezetsz? Milyen út vezetett odáig, hogy képes legyél csoportvezetőként, csoportkísérőként működni?

Ez egy hatalmas bátorságpróba volt nekem. Sok egyéni munka, fejlesztés kellett hozzá, és a gimnáziumi tanítási élményeim, illetve a retorikatáborban megtartott foglalkozásaim nagyon sokat segítettek. Eleinte sok belső kételyem volt, hogy lesz-e érdeklődés, összejön-e a csoport, hogy fog működni a helyszín, a program. De idővel megtanultam rugalmasan kezelni ezt, és megérteni, hogy a csoportok dinamikája változó. Minél több csoportfoglalkozást tartottam, úgy erősödött az önbizalmam is, ami nagyban segítette a csoportvezetői bátorságomat.

Színészekkel dolgozol a Színművészetin, ez mennyire más, mint a gyerekekkel, a tinédzserekkel való munka?

Nagy kihívás és nagy edzés a rugalmasságra, mert a művészek dinamikája nagyon más, a napi ritmusuk is eltérő. Én kívülről jövök pedagógusként, nem művészként, ezért is kell megértés és nyitottság. De nagyon inspiráló látni, ahogy kibontakoznak, megtalálják a saját hangjukat, és később igazi profikká válnak.

Mi a legnagyobb kihívás számodra most a hivatásodban?

Felvállalni azt, amit csinálok, és ahogy csinálom. Ezt a mondatot egyébként egy fantasztikus coach hozta ki belőlem. A modern beszédtechnika számomra tényleg sokkal több mint beszédtechnika: kísérés is egyben. Szeretném kipróbálni az új, bátrabb megoldásokat, közösséget építeni korábbi és meglévő tanítványaimmal. Bár kifelé erősnek tűnők, nagyon bátortalan vagyok sok mindenben.

Ennek alapján mit jelent számodra a bátorság?

A félelem lehet hajtóerő is, mivel fel is piszkál. Én pedig beleállok ezekbe a félelmekbe. Tudom, hogy ott vagyok magamnak, bármilyen eredmény is születik. Ehhez persze kell önismeret és stabilitás, ami lehetővé teszi, hogy próbálkozzak, még ha el is bukok. Ez a biztonság adja a bátorságot. Például vállaltam már olyan előadást, ahol 150 introvertált mérnök, tech guru nézett velem szembe. Az volt bennem, hogy oké, ez izzasztó helyzet, viszont beleállok, és hiába nem áll hozzájuk közel a témám, de majd én meghozom a kedvüket hozzá. Pont Dr. Prezi mondta nekem pár évvel ezelőtt, hogy te minden célcsoporttal szót értesz, legyen szó felsővezetőről, a nagycsoportos óvodásról, a középiskolásról vagy egyetemistáról. Köszönöm ezúton is Zolinak az inspirációt.

Hogy választottad ki a Beszéderő nevet?

Eredetileg a Beszélj bátran nevet szerettem volna, de az már foglalt volt. Gondolkoztam rajta, hogy mi képvisel engem igazán, aztán végül egy szóban megtaláltam. A beszéderő ugyanis tökéletesen kifejezi azt, amit csinálok: a belső erő megmutatását, nemcsak a beszédtechnikát. Ez így nagyon passzol hozzám és a missziómhoz.

Hogy jelenik meg az erő az életedben, önmagadban?

Én egy erős, karakán csaj vagyok, de közben azért azt már megtanultam, hogy nemcsak erőből nyomni fontos, hanem a gyengeség és a hiba is lehet erő. És nem erőből kell tolni a beszédet, hanem itt a belső erőről van szó. Arról a belső erőről, ami a beszédet igazán kinyilatkoztatja, kibontakoztatja.