Te rossz vagy. Nem vagy normális. Ostoba vagy. Ítélkezni, címkékkel ellátni a másikat mindenki tud, és ezt bizony a hétköznapok során sűrűn előforduló jelenség. Azonban lehetőség van arra is, hogy mások pocskondiázása helyett életjobbító üzeneteket küldjünk. Ehhez először szükség van „némi” szemléletváltásra, a figyelem tiszta terelésére.
Jó/rossz, helyes/helytelen, helyénvaló/nem helyénvaló, normális/abnormális, megfelelő/nem megfelelő.
Ezek a címkék mintha belénk lennének égetve, úgy „osztogatjuk” nap mint nap embereknek, helyzeteknek, nézeteknek.
Tanár a diáknak, diák a tanárnak, politikus a politikusnak, és még sorolhatnám. Persze, vannak helyzetek, amikor elég valamire egy markáns igent vagy egy határozott nemet mondani, de most inkább azokról a helyzetekről van szó, amikor ahelyett, hogy megvizsgálnánk valamit, valakit, inkább eldobjuk az ítélkezés gránátot.
Milyen szituációkra gondolok?
Amikor egy diák folyton belebeszél a tanár mondandójába. Vagy ennek ellenkezője, amikor az egyébként kommunikatív fiatal meg sem szólal, csak lehajtja a fejét.
Vagy amikor valaki leszegett fejjel megy a munkahelyére, és mindenkinek ingerülten válaszol.
Ekkor könnyedén lehetne olyan jelzőket, mondatokat használni:
„Tiszteletlen vagy!”. „Na mi van, megnémultál?”, „Hú de idegesítő vagy”.
Pedig az adott viselkedésnek mindig van oka.
Az már más kérdés, hogy az ítélkezés pár másodperc létrehozható, míg utánajárni a miértnek, már nagyobb erőfeszítésbe kerül.
Morális ítélkezés helyett értékelés
Az erőszakmentes kommunikáció (EMK) egykori világhírű képviselője, Marshall B. Rosenberg: Így is lehet nevelni és tanítani című könyvében írja, hogy az EMK fontos része, hogy képesek legyünk megfigyelni, amit a másik ember tesz, anélkül hogy abba kritikának tűnhető értékelést kevernénk.
Ruth Bebermeyer (zeneszerző, költő) írt egy dalszöveget, hogy segítsen a gyerekeknek megérteni az értékítélet nélküli megfigyelést:
„Sosem találkoztam még lusta emberrel;
de olyan emberrel már igen, akit –
amíg figyeltem őt – még sosem láttam futni.
És találkoztam már olyan emberrel is,
aki néha megtette, hogy ebéd és vacsora között
ledőlt aludni, vagy otthon maradt egy esős napon,
de lusta, az nem volt. Mielőtt bolondnak néznél,
gondolkodj el, lusta volt-e ő valóban,
vagy csak olyan dolgokat tett,
amiért mi valakire a „lusta” címkét akasztjuk.
Sosem találkoztam még hülye gyerekkel;
de olyan gyerekkel már igen, aki néha
számomra érthetetlen dolgokat művelt,
vagy úgy tett meg valamit, ahogy én nem tettem volna.
Találkoztam már olyan gyerekkel is,
aki másként látta a világot, mint én,
de hülye, az nem volt. Mielőtt hülyének neveznéd,
gondolkodj el, hülye gyerek volt-e ő, vagy csak olyan,
aki más dolgokat tudott, mint te.
Bárhogy is kerestem,
még sosem találkoztam szakáccsal;
de olyan emberrel már igen,
aki a vacsoránkat a hozzávalókból összeállította.
És olyannal is, aki begyújtotta a tűzhelyet,
s figyelte, hogy megfőtt-e már rajta az étel.
Igen, ilyent már láttam, de szakácsot még nem találtam.
Áruld el, amikor rá nézel, szakácsot látsz-e,
vagy egy embert, aki olyant tesz,
amit mi főzésnek nevezünk?
Akit egyesek lustának mondanak,
azt mások fáradtnak vagy lazának.
Akit egyesek hülyének neveznek,
azt mások csak másfajta gondolkodásúnak.
Szóval arra jöttem rá, hogy elkerülhetjük a zavart,
ha nem keverjük össze azt, amit látunk,
azzal, ami a véleményünk róla.
Mielőtt még rám szólnál, azt is elismerem,
hogy ez csak az én véleményem.”
Így estem az ítélkezés csapdájába
Az aznapi második órámra hatalmas lelkesedéssel érkeztem. Duzzadtam az energiától, valami nagyot kívántam alkotni a diákokkal, valami maradandót, valami különlegeset.
Szinte mindenkit sikerült kibillenteni az apátiából, és alkotásra buzdítani.
Kivéve egy fiút, aki csak ült és nézett maga elé, a feladatokat is csak tessék-lássék végezte.
Óra vége fele elégeltem meg a helyzetet.
Miért vagy ilyen passzív ma, kérdeztem tőle, de válasz nem érkezett, csak fejcsóválás. Na ne szórakozz már, nem voltál te ilyen. Már fejcsóválás sem jött reakcióként. Attól tartok akkor a mai munkádat elégtelennel fogom „jutalmazni”, hozakodtam elő a fenyegetéssel.
Utólag belegondolva ennél szerencsétlenebb forgatókönyvet nem is hozhattam volna létre.
Egyrészt a srácot még inkább a földbe döngöltem, másrészt a jókedvemnek is lőttek, sőt a közösségi lelkesedés is megszűnt.
Inkább erre figyelj ítélkezés helyett!
A fenti történetem ugyan fájó pont számomra, mégis rengeteget tanultam belőle.
Megtanultam, hogy érdemes őszintén kíváncsinak lenni a másikra, még akkor is, ha elsőre nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én szeretném.
Ítélkezés helyett akár ki is fejezhetem azt, hogy szomorú vagyok amiatt, amit tapasztalok. És fenyegetés helyett inkább kérdezzek, és magára a viselkedésre adjak visszajelzést, ne pedig az „egész személyre.”