Amikor megkeresnek fiatalok (vagy szüleik), akkor kísértetiesen hasonló „tünetekkel” találom szembe magamat: nehézkes kommunikáció, bátortalanság, leblokkolás és még sorolhatnám. Önbizalom-növelés, erre vágynak, aztán már az elején kiderül, hogy ez „csak” következmény lehet.

Mantrázd, hogy meg tudom csinálni. Ne izgulj. Ne félj. Nem lesz semmi baj.

És még jó pár mondatot tudnék ide beszúrni, olyan tanácsokat, amelyek hamar erejüket, érvényüket vesztik, amikor élesedik a helyzet: nyilvános beszéd, felelés, állásinterjú, prezentáció, szóbeli érettségi, felvételi stb. során.

Amikor az önbizalom-növelés jókor jönne, vagy legalább egy cseppnyi bátorság.

Pedig az önbizalom tényleg csak következmény. Egy belső munka eredménye. Olyan, mint az egészség. Vagy van, vagy nincs.

Önbizalom-növelés hasztalanul

Eszembe jut egy középiskolás versmondásom. Megtanultam a verset, felmondtam rengetegszer. Tükör előtt, a nappali kellős közepén, még a kollégiumi szobámban is mormoltam a nagy esemény előtt.

Azt hittem, simán fog menni minden. Szuggeráltam magam, hogy nem lesz semmi baj, simán veszem az akadályokat.

Aztán amikor beléptem a terembe, nem várt körülmények fogadtak: emberek ültek székeken (ki hitte volna), kollégiumi vezetők, iskolaigazgatók.

A lábam remegni kezdett, a gyomrom tájékán éreztem azt a felelések előtt is ismerős érzést, ami mintha a föld alá süllyesztett volna.

Na, itt tuti végem lesz, gondoltam, és kétségbeesésemben elővettem a papírt és elkezdtem magolni a szöveget. Azt a szöveget, amit már legalább 100-szor gyakoroltam.

Ilyen előjelek után nem lehetett boldog a végkifejlet. Annak rendje és módja szerint a második sornál elfelejtettem a szöveget, kínomban nem odaillő szavakat improvizáltam, a közönségben kínos fészkelődést véltem felfedezni.

Nem én lettem az ünnepi műsor fénypontja.

Az önbizalom-növelés előtti lépések

Tizenöt éves voltam akkor és fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a bennem dúló, orkánszerűen felbukkanó érzéseket, gondolatokat.

Sohasem beszéltem róluk, de a testbeszédem valószínűleg mindent elárult rólam.

Hiába is olvastam volna önbizalom-növelés tippeket, mikor először a benti világ várt szembenézésre. Hogy pl. miért blokkolok le „nagyemberek” előtt, miért érzem hatalmas tétnek a tekintélyszemélyek előtti verselést.

Nem is olyan rég, hónapokkal ezelőtt mondtam ki úgy igazán magamnak egy nagyszerű coach, Fehér Zsuzsa segítségével, hogy mi a helyzet ez ügyben velem: megfelelés, jófiúnak mutatkozás, hibátlanság látszatának fenntartása.

A saját igazságom kimondására volt szükség. Amikor kimondtam az érzéseket, gondolatokat, kihangosítottam őket, felszabadultam.

Persze, ez napi szintű feladat (meg persze a kimondással együtt járó cselekvés, ami aztán még magasabb szint), nem elég csak egyszer kimondani, aztán azzal egy életre meg is vagyunk.

Ezért az első lépés sohasem a technika. Ezt egyik fiatal ügyfelem is megerősítette bennem.

Vera útja a leblokkolástól a szárnyalásig

Nevezzük a történet főszereplőjét Verának!

Vera édesanyja azzal keresett meg, hogy lánya a szóbeli érettségin lefagyott, ami miatt értékes pontokat vesztett és így az egyetemi álmai is veszélybe kerültek.

Noha Vera igazi szószaporító hírében állt, a társaság üde középpontjának számított, szóbeli vizsgahelyzetben mégis legszívesebben menekülőre fogta volna.

Jól emlékszem az első beszélgetésünkre. Ömlött belőle a szó, levegőt szinte nem is vett, gyártotta a történeteket, igyekezett pozitív színben feltüntetni magát.

Aztán szépen, lassan feltárult a belső világa is.

Megosztotta velem, mit érzett a vizsgahelyzetben, milyen rettegés fogta már el a terembe lépés előtt, hogyan próbálta kétségbeesetten keresni a szavakat.

Ahogy egyre jobban megnyílt és egyre többet tudtunk dolgozni a kihívásán, krízisein, úgy lett egyre tudatosabb saját magával és a feladataival szemben is.

Komoly erőket mozgósított és olyan felismeréseket kapott, ami ráébresztette a felesleges taktikázásaira.

Az eredmény pedig: bejutott az egyetemre, sokkal tudatosabban áll a dolgaihoz.

Persze, a tanulást, a következetes munkát, akár a bulikról való lemondást saját maga „lépte meg”, óriási belső munkát végzett el és végez el a mai napig.

Önbizalom-növelés: olyan nincs is?

Egyik egyetemi szemináriumon egy tanár feltette nekünk a kérdést: szerintetek az egészséget lehet fejleszteni vagy sem?

Röpködtek az érvek és az ellenérvek:

Igen, hiszen pl. napról napra étkezhetünk egészségesebben.

Nem, hiszen vagy egészségesek vagyunk vagy nem.

Igyekeztem mindkét nézőpontot vizsgálni, aztán arra jutottam (amiről egyébként a TEDxDanubián is beszéltem), hogy minden nap lehetőségünk van belépni a bátorságállapotba.

Pl. kihangosítani az érzéseket, megtenni olyat, amit félünk (nem pont arra gondolok, hogy minden nap ugorjunk ki ez repülőből), vagy ítélkezés nélkül reagálni valakinek a mondandójára.

Tehát minden nap tehetünk többet azért, hogy megteremtsük azt a (bátorság)állapotot, amelyben aztán bátran cselekedhetünk, beszélhetünk.

Az átváltozás útja

Szeretek színházi technikát hozni, amikor valakit kísérek a nyilvános szereplésig vezető úton.

Vollner Judit beszédmesteremmel gyakorlásaink során mindig előkerült az átélés szó. Így mondtam verset, prózai szöveget a rám szabott kurzusai során.

Ezt a tudást mentem át fiatal ügyfeleimmel való foglalkozás során is.

Hamar kiderül, hogy nem a szöveg a legfontosabb. Hanem maga a gondolat, ami megjelenik a fejünkben, ami elindítja bennünk a lelkesedés szerelvényét.

Ezért is fontos színpadra lépés előtt tisztázni, hogy miért is akarunk a közönség elé lépni, mit akarunk átadni, mit akarunk kifejezni, mit szeretnénk, hogy érezzen a közönség.

Simon Sinek pl. erre külön könyvet is írt (Kezdj a miérttel! Az inspiráló vezetés titka), amiben kifejti, hogy nem az a legfontosabb, hogy mit és hogyan csinálunk, hanem, hogy miért.

Nos, ha ez megvan, akkor hagyjuk, hogy megjelenjen a fejünkben a mondanivalóról egy kép. Tehát ha pl. felidézünk egy vidám történet részletét, akkor hagyjuk, hogy elménk vetítővásznán pörögjenek a képsorok.

Ezt is a gyerekek művelik a legmagasabb szinten: érdemes egy kisgyerek arcát megnézni, amikor mesél, felidéz valamit („Apa, képzeld az oviban én futottam a leggyorsabban!”), kiül az arcára az, amiről beszél. Felolvad benne.

Amikor a képek megjelennek, bekúsznak az érzelmek is. Az előbbi példánál maradva: a kisgyerek átéléssel mesél, egyszerűen nem tud fapofával, érzelemmentesen megnyilvánulni.

Az érzelmek bekapcsolás után pedig jöhet a mozgás, a gesztusok. Ezért sem érdemes össze-vissza hadonászni egy-egy előadás során.

A gondolat-képzelet-érzelem-mozgás után pedig jöhetnek a szavak.

Ez így leírva elsőre lehet bonyolult matematikai műveletekre emlékeztet, pedig másodperceken belül megvalósul.

A legnagyobb magyar színészeink ezt rendkívül magas szinten művelték, elég csak Latinovits Zoltánt megemlíteni.

Amikor a két út összekapcsolódik

Egy beszédre való felkészülés, félelemmel teli helyzeten való felülemelkedés, bátortalan kommunikáció kiküszöbölése sohasem technikákkal, módszerekkel kezdődik.

A szembenézés, az érzések, gondolatok kihangosítása, azok mentén való cselekvés mindig előbbre valóbbak.

Utána már jöhet pl. az a színészi technika (ha nyilvános beszédre való felkészülésről van szó), ami a gondolat-kép-érzés-mozgás szakaszok” egymás utáni „lejátszásáról” szólnak.

Ha érdekel a két út, akkor keress bátran!