Szülő, aki üvölt a gyerekével. Edző, aki üvölt a játékosával. Tanár, aki üvölt a diákjával. Főnök, aki üvölt az alkalmazottal. Mindannyian megtapasztaltuk már azt az állapotot, amikor az érzések elragadnak bennünket, aztán körülöttünk kő kövön nem marad. Pedig „csak” némi irányváltásra, szembenézésre lenne szükség.

Kb. a nyolcvanötödik perchez érkezik a mérkőzés.

A csapatom vesztésre áll, ahogy én is belül.

Mérges vagyok. Nem mondom ki, csak hagyom magamat fortyogni, csúnyán beszélek, alaposan leépítem magam. Milyen érdekes, hogy közben a csapatom is leépíti magát.

Mert ilyenkor nem velük vagyok, önző módon a saját negatív érzéseimben „hempergek”.

A múltra, a helytelen megoldásokra figyelek, abszolút nem vagyok jelen.

Na de mit tehetnék? Hogyan tudnék segíteni magamon és a csapatomon is?

A vesztes meccs utáni éjjel ezen agyalok, hajnalba nyúlóan.

Pedig annyi hasonló élményt átéltem már.

Úgy látszik, tényleg holtig tanulunk.

Érzések, amikor elvakítanak – Berobbantás

Rengeteg példát tudnék felhozni.

A következő érzésvakítások ugranak be:

• Egy kétségbeesett tanár, aki a renitensnek mondott diákjaival kiabál, akik nem figyelnek az órán.
• Egy elkeseredett szülő, aki üvölt a gyerekével, mert nem úgy teljesít, ahogy a „kedves” szülő elképzeli.
• Egy ingerültté váló autós, aki elé bevágnak az autópályán.

Mintha a tanárban, a szülőben, az autósban lehúznák a rolót, mert mások (vagy akár saját) tettei vagy szavai szinte „berobbantják” őket.

Na de mit lehetne tenni a berobbantás ellen?

Hogyan lehetne gyógyítani ezeket a folyton felfakadó sebeket?

Hogyan lehetne helyreállítani az alaposan megkavart belső szerkezetünket?

Amikor nem a valóságot látjuk, hanem az érzéseink szűrőjén át

Amikor intenzív érzések uralkodnak el rajtunk – legyen az düh, félelem, szégyen vagy sértettség –, az agyunk egyfajta „vészüzemmódra” kapcsol.

Ekkor már nem elemezzük a történéseket, hanem reakciókat gyártunk. Mintha egy színházi előadást néznénk, de csak a fényeket és a hanghatásokat érzékelnénk, a színészek szavai már el sem jutnak hozzánk.

Egy pillanat alatt elveszíthetjük a valóság talaját. Nem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit érzünk róla. A másik ember nem azt mondta, hogy nem vagy elég jó – de mi így halljuk.

A diák mond egy tanár szerint nem helyénvaló mondatot, ami miatt már meg is születik a tanárban az újabb ítélkezésmorzsa: Ez a gyerek semmirekellő.

Az autós elé bevágnak az autópályán, és már kész is a káromkodásból, átkozódásból, szitkozódásból összegyúrt kiabáláskavalkád.

A düh és a fájdalom torzítja az értelmezést, és ezzel együtt a döntéseinket is.

Az érzelmi éberség: kilépni a pillanat hatása alól

Az első lépés a tisztább látás felé: észrevenni, hogy most elragadott valami.

Kimondani, hogy most dühös, mérges vagyok.

Ez az érzelmi éberség. A képesség, hogy ne csak benne legyünk az érzésekben, hanem rá is lássunk azokra.

A düh, a félelem, a sértettség mindig hordoz valamit: egy régi sebet, egy kielégítetlen szükségletet, egy kimondatlan félelmet.

Amikor a csapatom vesztésre állt, akkor bennem is jelent meg félelem. Félelem a kudarctól. Félelem a tehetetlenségtől. Pszichológiai mesterem”, Irvin D. Yalom ezt így írná le: félelem a haláltól.

Valószínűleg ez a félelem jelent meg düh formájában a tanárban, szülőben, autósban is. És persze bennem is.

Érzelmi elvakítás helyett – irányváltás

A meccsekben, forgalmi dugókban, életpillanatokban mindig ott a lehetőség, hogy megváltoztassuk a belső fókuszt.

Tizenéves srác sprintel a labdával. Meghúz egy váratlan cselt, azonban kivezeti az oldalvonalon túlra.

A mozdulat sikertelen.

Figyelem magam, felbukkan bennem egy apró dühszilánk.

Tudatosítom, hogy megjelent bennem a „méreg”. Azonban most nem hagyom, hogy befolyásolja a tetteim, szavaim.

Arra figyelek inkább, hogyan tudnék segíteni a srácnak. Ehhez ott kell vele lennem, belemenni a pillanatba, megélni a történéseket.

Ítélkezés nélkül.

A helytelen mozdulat nem a világvégét jelenti, hanem inkább egy üzenetet hordoz.

Egy olyan üzenetet, ami segítheti a következő mozdulat sikerességét.

Szembenézés nap mint nap

Amikor a düh túlburjánzik, amikor szétterjed bennünk a „méreg”, amikor már nem látunk tovább a haragtól, akkor érdemes megállni.

Kimondani: mérges vagyok, dühös vagyok, félek.

Ez a szembenézés félelmetes.

Látjuk a gyengeségünket, azt a gyarlóságot, amivel nem túl kellemes szembenézni.

Őszinte pillanat, ami őszinte kérdéseket szülhet:

• vajon az segít, ha rávetítem a másik autósra, diákra, gyerekemre a haragomat?

• hogyan tudnék segíteni a másiknak, magamnak?

• mivel tudnám emelni magamat, a másikat?

Erre a szembenézésre minden nap adódik lehetőség.

Egy olyan ziccer, amivel élni lehet.

Drukkolok az őszinte szembenézéshez minden tanárnak, szülőnek, edzőnek, autósnak Embernek!